Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

VÁNDORTARISZNYA

VIII. Amikor az ember menekül, nemcsak az erőszak, nemcsak a félelem elől menekül, hanem önmaga: a tegnapi önmaga elől is. Legalább is én - így menekültem. S talán azért azt az utat kellett volna választanom, amit Gauguin is választott, amikor egyszeriben ott hagyott maga mögött mindent: tegnapi életét, tegnapi énjét, s hajóra szállt a déltengerek felé. Azt hiszem, nem tudta pontosan, hogy hova igyekszik és valószínűnek tartom, hogy csak puszta véletlenből, szeszélyből, vagy ötletből szállt ki éppen Tahiti szigetén, Papeetébe, hiszen ugyanannyi erővel mehetett volna máshová is, a Szélcsendes-szigetekre Paomotura, Marquesasra, vagy a Szamoa-szigetekre is. Egyforma paradicsom ez a déltenger, bárhová is megy az ember. Mindegy, Gauguin ott maradt, s ott élt haláláig. Olvastam valahol, hogy azért életének utolsó alkotása, utolsó festménye egy havas bretagnei falu volt, holott akkor már hosszú évek függönye választotta el mindentől, amit Bretagne valaha jelentett számára. Magába olvasztotta a déltengeri tájak minden forróságát, színtüzét, üzenetét, pogányságát, végtelenségét. S mégis, az élet utolsó rezdülésében, az alkotás utolsó lázadásában valahogy az elhagyott szülőföldről vizionált, hiszen vízió minden Gaugun-festmény (nem is Gauguin: minden festmény vízió, ha nem az, akkor nem is művészet) s a kék ég, a zöld szigetek, az opálos tenger és a paradicsommadár színű táj keretében a havas Bretagne jelent meg előtte. Tahitit ily módon elmulasztottam. Úgy jöttem át az óceánon, mint az embertelenség elől menekülő Stefan Zweig, vagy a nagy francia, Georges Bernanos. Stefan Zweig a petropolisi hegyek közé húzódott, ott dolgozott tovább: harso-