Selmeczi Kovács Attila (szerk.): Lélek és élet. Ünnepi kötet Lackovits Emőke tiszteletére (Veszprém, 2006)

Szacsvay Éva: „...Isten ditsősegere adta...." Református egyházművészet - népművészet

DITSÖSÉGÉRE / ADTA SZABÓ SÁMUEL / FELESÉGÉVEL SZABÓ ZSÓFIÁVAL". Mérete 71 x 71 cm, régi ltsz.: 73. Egy másik korai datált abrosz kék selyemből és színes récéből összeállított kazettás szerkezetű abrosz, a selymet arany csipke szegélyezi, ötször öt kazettából áll. A felirat egésze a középső kazettákon: „B(?)L BÁNFI KRISTINA A B.HUNYADI REF ECLESIANAK ISTEN DITSŐSEGERE ADTA 1768 MIT ADJAK AZ URNÁK / JO TETIÉRT? / AZ HÁLAADOPOHÁRT / ÉN FELVESZEM: / ÉS AZ ÚR JÓTÉTEMÉNYIT / HIRDETEM / SZENT NEVÉT ÁLDOM SE- / GÉDSÉGIÉRT". Mérete 149 x 153 cm, régi ltsz.: 74 (2. kép). Takáts Béla a XVI-XVII. századból több leltárban talált recebetétes abroszokat, ablakos, táblás, fiókos jelzőkkel jelölték a betétes tipust. Dunántúli leltárakból 2 helyről, dunamelléki leltárakból 2 helyről, tiszáninneni leltárakból 14, tiszántúli leltárakban 12 helységben található. Úgy tűnik, hogy a felvidéki és erdélyi területek kisugárzásaiban nagyobb számban találhatók, mint Nyugat-Magyarországon. 1809-ben 161 református gyülekezetben 1375 db különféle terítő volt, ebből 20-25 volt recetáblás.

8 XVIII. századi datálatlan „törökös" kendő tíz darab van az egyház tulajdonában. Ezeket Takács Béla skófiumos térítőkként foglalja össze, a török eredetű arany, illetve ezüstfonal alapján. Mivel az úrasztalterítők zömét ez a típus foglalta el a XVIII. században, érthető, hogy a bánffyhunyadi egyháznál is nagyobb számban fordul elő. Ajándékozói nem mindig tettek feliratot e kendőkre, de feltételezhető, hogy eredetük, mint templomi terítő-ajándék a nemességhez, vagy a jómódú presbiter" családokhoz köthető. Ezek a XVIII. század hímző-műhelyeinek, illetve egyéni nemes vagy polgári hímző-asszonyainak munkái. Korábbiak és későbbiek, szerényebben vagy gazdagabban hímzettek is találhatók közöttük. A hímzések technikai színvonala inkább arra utal, hogy ezeket családi kisnemesi, nemesi műhelyekben varrhatták, de van közöttük néhány igen színvonalas, műhelyhez, udvarházhoz köthető darab is. A mintaszerkezet szerint a csigavonalas és a virágtöves kompozíció is előfordul, nehéz ezeket biztonsággal keleties vagy nyugatias mintakincshez kapcsolni, ahogyan ezt Takáts Béla megkíséreli. Mindenesetre ez a kendőtípus kivételes és templomi ajádékként illendően gazdag. Használatukat a leltárak és leírások többféle megnevezéssel jelölik, a XVI-XVIII. századig abrosz, keszkenő, terítő néven nevezik meg. A méretek alapján a keszkenő méretűeket jól el lehet különíteni a nagyobb abrosz vagy terítő mérettől, úgy tűnik ez a 80 x 80 körüli méretű kendő kedves viselet és használati tárgy lehetett, amelyet ajándékként is adtak, mindenesetre felhalmozhatták tezaurálás vagy kelengye céljából. Hogy profán használatban is voltak, az valószínű, templomi használatukat elsősorban az úrasztalhoz kötődő rítusok tették lehetővé. Abrosz helyett vagy a templomi edények taka2. kép. Abrosz, 1768. Bánfi Krisztina ajándéka. Küllős Imre felvétele 8 Takács 1983. 93-94. 9 Nem a presbiteri rendszerre, mint a magyarországi törvénybeiktatással legalizált egyházvezetési rendre, hanem az egyház vezetésében mindig résztvevő, vezető családokra, gondolok: „A református egyházak szervezete alapjában véve mindenütt ugyanaz, t.i. Presbyter, vagy zsinat presbyteri, mely kizár minden hierárkhiát, a gyülekezeti jogot helyezi előtérbe mindenütt." Dr. Bartók 1904. Bevezető.