Selmeczi Kovács Attila (szerk.): Lélek és élet. Ünnepi kötet Lackovits Emőke tiszteletére (Veszprém, 2006)
Tánczos Vilmos: Egy XVI-XVII. századi magyar ferences moldvabányai sírkövéről
húzódtak, ahol faluról falurajárva koldultak. Otthon Moldvabányán - és más moldvai városokban is, például Szucsaván és Nemcen - minden elpusztult, a templomnak és a házaknak már csak a puszta falai állnak. 22 A templom elpusztulásról más források is hasonló értelemben tudósítanak. 1692-ben az éppen Rómában tartózkodó Johannes Baptista Berkuce moldvai származású misszionárius a Hitterjesztés Szent Kongregációja által összeállított kérdőívre válaszolva egy helyen azt írja, hogy Moldvabánya kőtemploma, amit Margit fejedelemasszony építtetett, leégett, és csak a falai állnak. 23 1700 februárjában egy lengyel utazó Moldvabányán csak elhagyott templomot és néhány kalyibát talált. 24 P. Kecskeméti Ambrus volt tehát az utolsó erdélyi magyar ferences szerzetes, aki a XVII. század második évtizedében rendje egykori templomában szolgált. P. Kecskeméti Ambrus sírköve, a templom és temetőkert további mintegy tucatnyi XV-XVII. századi, jobbára szász sírkövével együtt azonban túlélte a pusztításokat, és végül rejtélyes módon - megcsonkítva bár - de előkerült. A moldvabányai sírkövek egy részének felfedezője és első feltárója nem volt más, mint a magyarok etelközi „őshelyei" után árgus régészszemekkel nyomozó XIX. századi magyar utazó, Jerney János, aki minderről az 1851-ben kiadott könyvében számolt be. 25 Jerney 1844. szeptember 27-én érkezett Moldvabányára, mégpedig Dimitrie Cantacuzino herceg meghívására, aki „Moldvabánya örökös ura" volt, és aki egy korábbi jászvásári találkozásuk alkalmával az ottani „régiségek" megvizsgálása céljából invitálta a magyar tudós utazót ottani birtokára. Megérkezése után abban az angolkertben rendelt számára „csinos lakást", amely magát a templomépületet és környékét is magába foglalta. Jerney, aki jól ismerte a Codex Bandinus leírását, természetesen először is Losonczi Margit fejedelemasszony 1410-es epitáfiumát kereste, de a beomlott templomban már csak temérdek mennyiségű faragott követ talált halmazban, a templomhoz tartozó egyéb épületeknek, vagyis a sekrestyének és a vele szemben lévő kápolnának, pedig már nyomát sem lelte. A templom déli oldalánál ellenben, ott, ahol egy fákkal már benőtt halmot a sekrestye maradványainak vélt, 26 13 felfogadott munkással három napon át ásatott, és öt szép sírkövet fedezett itt fel, amelyek a rajtuk lévő évszámok szerint 1500-ból, 1561-ből, 1602-ből, 1652-ből és 1665-ből származtak. A könyve végén található „Bizonyítványok" című mellékletszerű fejezetben Jerney 14 XV-XVII. századi moldvabányai sírkő leírását és felirataik olvasatát közli. 27 Ezek között van az általa kiásatott és megtisztíttatott öt sírkő is, a többiekről csak annyit árul el, hogy azokat is „a templom romjaiban" találták. A kövek származhatnak a magából a templomból, de inkább annak oldalkápolnájából, esetleg a hajdan sövénnyel kerített templomkertből, ami azidőtájt ugyancsak temető volt. Jerney nem nagyon lelkesedett a feltárt síremlékekért. Az ásatás után erősen csalódott volt, hiszen az ő romantikus képzelete honfoglaláskori magyar leleteket keresett Etelköz22 Uo. 23 Benda 1989. II. 711. 24 Ciurea 1955. 39. 25 Jerney 1851.1. 69-72., 155-158. 26 A megásott, déli oldalon álló hely minden bizonnyal nem a sekrestye, hanem a P. Deodatus 1641-es leírásában 8x8 lépés méretű és a kelet-nyugat tájolású templom jobb kéz felöli részén („a man dritta"), vagyis a déli oldalon álló egykori Szentháromság-kápolna helye volt. (Lásd: Benda 1989.1. 220. és Cälätori... 1973. V. 240.) 27 Jerney 1951. 155-158.
