Selmeczi Kovács Attila (szerk.): Lélek és élet. Ünnepi kötet Lackovits Emőke tiszteletére (Veszprém, 2006)

Petercsák Tivadar: A közbirtokossági pásztorok megajándékozása Észak-Magyarországon

PETERCSÁK TIVADAR A közbirtokossági pásztorok megajándékozása Észak-Magyarországon A magyar paraszti társadalom sajátos rétege volt évszázadokon át a „pásztorrend". Ezen belül különbséget tehetünk, illetve belső hierarchia érvényesült a pásztorokra bízott jószág értéke, helyi fontossága szerint. A Nagykunságban és a Hortobágy környékén a csikósok adták a „pásztorok elejét", őket követték a gulyások, majd a juhász és a kondás. A Nyírségben, a Bodrogközben és a Felső-Tisza vidékén általában a gulyást helyezték a pásztorfoglalkozások élére, a kondást pedig a sor végére. Somogyban „a kanász volt a legbetyárabb pásztor", a keleti-palócoknál, a barkóknál pedig a juhászokat tartották a legtekintélyesebbeknek.

1 Különbséget tehetünk a pásztorok között aszerint is, hogy kik alkalmazták őket. A nagybirtokosok uradalmai, a nagy legelőterületekkel rendelkező alföldi mezővárosok mellett a faluközösségek, illetve a XIX. század végétől megalakuló paraszti közbirtokosságok, legeltetési társulatok fogadták fel a pásztorokat a kintháló vagy a naponta hazajáró nyájak mellé. Az utóbbi évtizedekben kiterjedt kutatást folytattunk a paraszti gazdasági közösségek formációiról. Ezek között minden településen működött legalább egy, olykor több szervezet, amely a közös legelőhasználatot koordinálta, és a közösség tagjainak állatai mellé a gulyást, csordást, kondást alkalmazta. A főként Észak-Magyarországon végzett recens és levéltári kutatás eredményeként ismertté váltak a közös legeltetést szabályozó paraszti közbirtokosságok létrejöttének körülményei, típusai és működésük lokális sajátosságai. Az 1848-as jobbágyfelszabadítás után az 1853-ban kiadott úrbéri pátens alapján került sor az egykori földesúri és volt úrbéresek legelőinek az elkülönítésére. A volt jobbágyok és zsellérek részére együttesen kimért legelők használatára az 1894. évi XII. tc. alapján megalakultak az úrbéres gazdaközösségek, gazdatestületek, közbirtokosságok. Az osztatlan közös tulajdont képező legelök ügyében az 1913. évi X. tc. biztosította a jogi személyiségű közösségek, a legeltetési társulatok megszervezését. Az első világháború után sorra alakuló társulatok lettek a közös legelő tulajdonosai, ahol a tagok illetőséggel rendelkeztek.

2 A központi rendeletek nyomán létrejött - és a politikai községtől függetlenül működő - gazdasági közösségek napi gyakorlatában a helyi hagyományok és gazdasági érdekek érvényesültek. Többek között a közbirtokosságok feladata volt a közös nyájak mellé szükséges pásztorok megfogadása. Kötelességüket és bérezésük elemeit már a XIX. század végétől írásos szerződésben rögzítették. A falvanként eltérő mértékű juttatásról számtalan példát hozhatunk Észak-Magyarországról. A tradicionális gazdálkodáshoz és életformához alkalmazkodva a XX. század közepéig a természetbeni juttatások (termény, szántóföld, kaszáló, tehéntartás, krumpli, bab, kenyér, ebéd, vacsora, tűzifa) voltak a meghatározóak. A más településről érkezett csordásnak, kondásnak pásztorházat is biztosított a társulat. Az 1 Paládi-Kovács 2000. 122-123; 1965. 156-161. 2 A paraszti legelőközösségek megalakulásáról és működéséről 1. Csizmadia 1977. 35-53; Petercsák 1979. 261-280; 2001. 41-52; 2003; Szilágyi 2000. 558-584.