Selmeczi Kovács Attila (szerk.): Lélek és élet. Ünnepi kötet Lackovits Emőke tiszteletére (Veszprém, 2006)

Forrai Ibolya: Magyarnemegye - egy észak-erdélyi falu és bukovinai telepesei

tárolták a húst. A sós vizet a Barátos patak menti sós mocsár szélén lévő sókútból hozták erre a célra. A kút ma is áll, boronaházat emeltek fölé, és zárva tartják. Ma már ritkán használják. A közkutak, utcai kutak 1941-ben még működtek. Ezek gémeskutak voltak. Ma minden portán áll egy-egy szivattyúval is felszerelt gémeskút, sőt sokszor a kertekben is, hogy öntözhessenek. A magas talajvíz miatt könnyű itt kutat ásni, azonban a víz minőségét nem mérik, nem ellenőriztetik. Kivétel persze ebben is van. A megvizsgált kutak vize ivásra alkalmatlan, igen magas a salétrom tartalma. Ennek ellenére használják ivóvízként. Ásványvizet csak akkor vesznek, ha vendég jön a házhoz. A vasút menti utca lakói (bár néha a távolabbiak is) a Kőhegy lábánál lévő forrásból hordják az ivóvizet. Kiépített forrás volt néhány évtizede, ma elhanyagolt, nem tisztítják, benőtte a bozót, ösvény vezet hozzá. A hegy oldalában, a tető alatt van a zsidótemető. Ezt az elmúlt években külföldről hazalátogató leszármazottak rendbe tetették, gondoztatják. A kutatótábor felmérése szerint 1941-ben Magyarnemegyén népes, 250 fős zsidóközösség élt. Többségük földműves volt, néhány kereskedő, ügyvéd és orvos. Sok szempontból nekik köszönhető a falu fejlődése, polgárosodása. A századfordulón lezajlott telepítések idején és utána ők támogatták Köblös István tiszteletes kezdeményezéseit, így alakult meg helyben az értékesítési szövetkezet, a rongy szedő szövetkezet, stb. A lakosság anyagi gyarapodása figyelemre méltó változásokat hozott az életkörülményekben is. A szoba-konyhás telepes házakat hamar felváltották a nagyobb, kényelmesebb, tágasabb lakóházak; az udvaron lévő kicsi ház a nyári konyha szerepét látta el. Itt a nyári konyhában zajlott az élet tavasztól őszig. Az új ház szobáiban besztercei csempéből rakott cserépkályhák álltak. Kályhásmesterek, fazekasok is voltak Nemegyén a századfordulón, azonban már a 40-es évek elején egy sem akadt. Ma nem is emlékeznek ilyen mesterekre, csak egy kovácsra, ez a műhely még megvan, de használaton kívül, Zsigmond János portáján. Itt áll még a régi ház, s mellette egy új fürdőszobás nagy ház, a fiataloknak. Általános gyakorlat a magyar családoknál, hogy a negyed, fél vagy másfél holdas belső telekre építik az új házat, megőrizve a régit, s így él együtt a nagycsalád. A portákon állnak még a nagy csűrök is, de kevés a jószág és a takarmány, s így általában a mezőgazdasági eszközöket, szerszámokat és a tüzelőt tárolják itt. A házakat magasított, köves alapra rakják, deszka oromzatait, fűrészelt mintás deszkatornácait, a csűrök deszkaborításait zöldre mázolják. A tornácon leánder és muskátli díszeleg, ez utóbbit „igazi magyar virág"-nak tartják. A házak előtt kis virágoskert van, néhány bokorral, fodormentával; a ház előtt, az utcán gyümölcsfa (szilva, szeder) áll. A veteményeskertek a csűrök mögött következnek, általában elkerítik, de átjárót és mezsgyét mindenképpen hagynak a kertföldek között. A vetemények locsolásához közös kutakat ásnak a kertekben, néhány helyen láttam komposztálót és fóliasátrakat is, ahol a palántákat nevelik a kiültetésig. A közlekedés, mint általában Romániában igen nehézkes, nemcsak a rossz utak miatt. A rendszerváltás előtti autóbuszjáratok megszűntek, a személyszállítás magánvállalkozás lett, és drága. A vasút olcsóbb, de körülményes, hiszen csak a Beszterce - Dorna Vatra-i vonal személyvonatai kapcsolják be a vérkeringésbe a települést. Kevés személyautó van a faluban, így a családok bezártságát csak a TV enyhíti. Ahogy a közlekedés nincs megoldva, úgy a szemétszállítás sincs megszervezve. Nemcsak ebben a faluban, hanem egész Beszterce-Naszód megyében. A szemét összetétele szerint újrahasznosításra kerül: egy része a baromfinak, egy része a komposztálóba kerül, a többit pedig elégetik, általában a nyári konyhában, nagyobb mennyiséget a kertben. Bár