Selmeczi Kovács Attila (szerk.): Lélek és élet. Ünnepi kötet Lackovits Emőke tiszteletére (Veszprém, 2006)

Kriza Ildikó: Szerelem és szenvedély balladákban és képeken

amelynek csak a peremét érinti a torony, egy jellegzetes sátortetős erdélyi templom képe. A látomást, a balladai képeket a galambdúcos templomtorony hozza emberközelbe, teszi hihetővé a történést. A harmadik ablakrészen az égbe emelkedő szüzek serege felhők fölött lebeg, fejüket már alig látni, lábuk sincs biztos alapon, a késő középkori emberábrázolás stílusában jelennek meg. A tekintetük messzibe réved, alakjuk elnyújtva magasodik sárgában, az ég kékjének színeiben. Kádár Kata a vízben foszforeszkáló halak, vízililiomok, sások szövevényében úszik tehetetlenül, kiszolgáltatottan a triptichon középső részében (2. kép). A nyújtott arányú fehér ruhás (ártatlanságot jelképező) leány kibontott hajjal, levegő után vágyó fejtartással a szecesszió vízi lényeire emlékeztet, de a balladát idézi. A tragédiát az előkép merev szigora előrevetíti. Az egymásnak háttal álló anya és fiú morcos tekintete már sejteti a konfliktust. Az imazsámolyról (amelynek gazdag ornamentális dísze jelzi, hogy rangos családhoz tartozik) visszaforduló asszony és a dacos válltartású fiú ellentétét a rajzos részletek kellőképpen érzékeltetik. A szerelmétől eltiltott legény tehetetlensége, suta mozdulatlansága, merevsége nyomán érezhető, hogy nincs cselekvési tere. Elmehetsz hát, édös fiam, Gyula Márton! Kitagadlak, nem vagy fiam, Sem eccör, sem mácor. Bár a képek hűségesek a népballadák szövegéhez, és ezt mindenegyes részlet alatt olvasható sorok alátámasztják, mégis a látvány nem szöveg-illusztráció. A ballada szerint Kádár Katát feneketlen tóba veszejtették, amit a bajt jelző kendő színe változásával tudott meg a kedvese. „Nálunk jó újság van, de neköd rossz vagyon, mert Kádár Katának immár vége vagyon", mert „A te édösanyádötöt elvitette, feneketlen tóba belé is vetette." így szól a költészet, és ez a szörnyű halálhír, a tragédia kicsúcsosodása a mester szemével látvánnyá vált. Az ablakon erőtlenül lebeg egy ifjú, fehér ruhás női alak a vízi növények folyondárjaiba gabalyodva, levegőért vágyódó feltartott arccal sugallja, hogy életre vágyik, nem halálra. A ballada szerint a két szerelmest a vízi búvárok összeölelkezve találták meg, és ezt érzékelteti a művész az ablak harmadik szárnyán. A víz elnyeli a lányt, de az elmúlás nem oldja fel a tragédiát. A harmadik ablakrészen a halál és szerelem misztikus egységének szimbóluma látható. A kettőből kinőtt két kápóna-virág, Az ótár tetejin esszekapcsolódtak, Az anyjok odamönt, le is szakasztotta, A kápóna-virág hezza így szólala: - Átkozott légy, átkozott légy Édös anyám, Gyulainé! Éltömben rossz vótál, Most is meggyilkótál. Elmarad az átok, amit a legény kiált édesanyjára, mert elválasztotta szerelmesétől, elmarad a kápolnavirág motívum is, mégis teljességet ad a kép. Két virágcserépből kacskaringózva támadnak fel a szerelmesek, és elválaszthatatlan összekapcsolódásuk a halál utáni boldogságba vetett hitet hirdeti. A két fiatal egyesülése „virágéletükben" feloldást ad és hitet a halálon túli életben. A misztikus virágból kinövő szerelmesek összekapaszkodása olyan természetesen, mint ahogyan János vitéznek az élet tavába dobott rózsájából is feltámad