V. Fodor Zsuzsa: „Isten áldja a tisztes ipart”- Iparosélet Veszprémben a két világháború között (Veszprémi Múzeumi Értesítő, Veszprém, 1989)
lítani. Báró Hornig Károly Veszprém múltja és jelene című, 1912-ben megjelent munkájában arról tett említést, hogy a megyeszékhely 75 szakmában működő 635 iparosa közül 13-an foglalkoztak bérkocsizással. A személyszállítással foglalkozó bérkocsiipar még a világháború után is virágzónak bizonyult, hiszen 1919-ben egyszerre nyolc iparigazolvány-kérvény érkezett a polgármesteri hivatalba. A vállalkozók, mint szerény egzisztenciájú egyének — lókereskedő. hadirokkant, gyepmester, stb. - próbálkoztak a jobb kilátással biztató iparral. 1 Rajtuk kívül jónéhányan a teherszállításba, a fuvarozásba is belevágtak. Az iparág hanyatlásának jelei azonban elég gyorsan megmutatkoztak - 1924-ben már csak 11-en voltak 2 —, mivel a városban megjelenő automobilokkal nem tudták sokáig tartani a versenyt. Az első autófuvarozási vállakózás hírét 1923 novemberében Juhász Ferdinánd Palotai u. 10. sz. alatti lakos tette közzé, aki helybeli, vidéki és budapesti szállításra is hajlandónak mutatkozott. 3 Meglepő gyorsasággal látott hozzá a város vezetése az autóügyek kérdésének tisztázásához, s már ez év decemberében szabályrendelet tervezetet alkotott a rendes járati időhöz kötött, gépkocsi felhasználásával űzött személyszállítási (társaskocsi) ipar, valamint a gépkocsival való iparszerű árufuvarozás gyakorlásáról. 4 Mindkét tervezet közös kritériuma volt, hogy az ipart csak az erre szóló iparengedély alapján gépkocsivezetői vizsgával, s legalább két éves szakmai gyakorlattal rendelkező férfiak gyakorolhatták, akik józanság és megbízhatóság tekintetében nem estek kifogás alá. A kocsik külsején szembetűnő helyen a vállalkozó nevét és telephelyét feltüntető táblát kellett elhelyezni a járatok jelzésével. Közös volt a menetsebességnek óránként legfeljebb 25 km-ben való meghatározása, valamint az, hogy a járművek számára, viteldíjára, a járatok számára és idejére és az állomások és megállóhelyek megállapítására vonatkozóan csak a közgyűlés határozhatott. A kihágási pénzbüntetést 60 000 koronában maximálták.
