S. Lackovits Emőke - Egervári Márta (szerk.): Hímzések a Laczkó Dezső Múzeum Néprajzi Gyűjteményében (Veszprém, 2005)

A halottas lepedők használatának legkorábbi adatai a magyarságnál a honfoglalás körüli időkből valók, amikor nem koporsóban történt a temetés, hanem a tetemet lepelbe csavarva tették a sírba.

7 Ugyanakkor, középkori főúri, nemesi szokás is később tetten érhető benne, megragadható vele, amely valójában ókeresztény hagyományokban gyökerezik, amikor a mártírok földi maradványait védelmező céllal és a tisztelet kifejezéseként gyolcslepelbe csavarták.

8 Középkori halotti leplek (vela mortuorum, pallia ad tumbas) sajnos nem maradtak meg, kivéve VIII. Lajos királyét (+ 1226) Franciaországból. Különféle utalások, megjegyzések, sőt ábrázolások azonban ismeretesek, amelyek a halotti lepel meglétére, használatára és a funkciójában bekövetkezett változásokra utalnak.

9 A 17. századtól pedig inventáriumi adatok igazolják a halottas lepedők meglétét, használatát. Viszont ezeket a lepedőket nem halotti lepelként, hanem hímzett lepedőként vagyis díszlepedőként említik, vagy díszített betéttel, azaz lepedőfiókkal ellátott lepedőként, de közülük a megfelelő színnel varrottakat (fekete, fehér, ezüst) gyászlepedőként a ravatalon is használták, sőt, némelyek a koporsóba ugyancsak bekerültek.

10 A 17. századi ravatalképek beszédes tanúi az ékes halottas lepedők vagy csak díszlepedők használatának. Ismereteink szerint valamennyi úrihímzéssel készült, többnyire gazdag növényi ornamentikával, esetenként színes selyemmel hímezve. Az azonos lepedő kétféle használatára vonatkozóan a paraszti kultúrában is léteznek bizonyító adatok. A Tövisháton a "nyújtóztatóra" vagyis a ravatalra ugyanazt a díszes lepedőt tették két oldalra, mint amit a vetett ágyra terítettek, így a halottra való és a vetett ágyra való megegyezett. Egy korai feljegyzés már 1677-ből tudósít a vagdalásos lepedők meglétéről, míg a vert csipkével való díszítést először egy 1560-as, majd 1676-tól azután több adat is tanúsítja.

11 Egyébként a legújabb néprajzi kutatások eredményei alapján a kutatók azt a következtetést vonták le, hogy a rececsipke betétes lepedők menyasszonyi textilek voltak, némelyek pedig a gyermekágyas asszony elfüggönyözésére szolgáltak.

12 Sőt, azt is megállapították, hogy a hosszanti oldalán ékes lepedők díszlepedők, míg a rövidebb oldalukon hímzettek halottas textíliák lehettek.

13 Egyébként a halottas lepedők, amint azt már hangsúlyoztuk, a magyar nyelvterület döntő részén meglepő hasonlóságot, sőt azonosságot mutatnak. Jellemző ez a keresztszemmel hímzett madaras lepedőkre, különösen pedig a rececsipke betéttel ékesítettekre, valamint a szabadrajzú mintákat hordozókra, elsősorban pedig a vagdalásos technikával díszítettekre. Ennek egyik oka, hogy a szabadrajzú minták a reneszánsz óta úrihímzések és mintakönyvek (főleg német és olasz) révén terjedtek, amelyek azután később is hozzájárultak fennmaradásukhoz, de nem lebecsülendő a nemesi udvarházak szerepe sem készítésükben, terjesztésükben. A keresztszemes lepedők mintáihoz a szőttes hím, ehhez kapcsolódóan pedig a takácsmintakönyvek szolgáltatták sok esetben az előképet. A vagdalásos, vert csipkével ékes lepedővégek felvidéki hímző műhelyekben, főleg Gömörben és a Szepességben, míg a vert csipke a bányavárosokban (Selmecbánya, Körmöcbánya), valamint a felvidéki bányászfalvakban (Bányasóvár, Németsóvár, Tótsóvár) született nagy mennyiségben, de Gömörben, Szepesben, Sárosban szintén készült még, amelyeket azután a felvidéki vándorkereskedelem, a gyolcsosok és csipkárok terjesztettek, hordtak szét az egész Dunántúlon, Észak-Magyaroprszágon, sőt, még Észak-Erdélyben is. A visszaemlékezések szerint a somogyiak a jeles horvátországi kegyhelyen, Bisztricán is vásároltak ilyen textileket.

14 Ezeknek a kultikus textil együtteseknek a darabjain a fenti okok miatt regionális jellemzőket nem, vagy alig találunk, esetükben akár egységes hímző gyakorlatról is beszélhetünk. Palotay Gertrúd szerint mindezek a díszítmények vándorlásáról, adott helyen való meggyökeresedéséről tanúskodnak. Fél Edit több példával igazolta, hogy az eltérő történetű és gazdasági-társadalmi helyzetű közösségeknél az egész magyar nyelvterületen azonos alap mintakincsről van szó, amelyek különböző időszakokban egymástól távol is hasonló változatokat hoztak létre. Ezt támasztják alá a Magyarság Néprajza szerzői, továbbá Domanovszky György kutatásai is

15

, de a különböző mintakönyvek, hímzésmonográfiák ugyancsak erről tanúskodnak. A halottas lepedők használatára egyébként ismertek adatok szinte egész Európából, még a távoli lappoktól is, sőt keletről ugyancsak, elegendő megemlíteni pl. a karakirgizeket.

16 A 18. századtól a hazai anyag esetében a tárgyi emlékek mellett az írásos bizonyítékok mennyisége is megszaporodik. Ezekben már felismerhetők azok a jegyek, amelyek a kisnemesi és a paraszti közösségek azonos funkciójú textíliáira emlékeztetnek. Az elhunyt testének lepelbe csavarásáról Wesselényi István naplójában olvashatunk.

17 Apor Péter szól a halottra terített kultikus textilről.

18 Rettegi György visszaemlékezésében pedig a halottas lepedő használatára vonatkozóan találhatók utalások.

19 De nem feledkezhetünk meg a magyar nyelvterületről származó gazdag néprajzi anyagról sem. Szabó Péter művészettörténész szerint ezek a ravatalra, az elhunytra vagy a koporsóba kerülő díszes, sokszor drága textilek temetési kellékek voltak, a színpadi látvány fokozását szolgálták és a halott reprezentációjához tartoztak. Maga a ravatal megállapítása szerint statikus színpadi kép volt, sajátos látványosság, amely nem szakadt meg a koporsó lezárásával, hisz arra még díszes kelméket terítettek, amelyeket viszont a lepellel ellentétben nem tettek a sírba.

20 Ezekről a már említett korabeli leírások is tanúskodnak. A koporsó letakarásának szokása egyes közösségekben, elsősorban erdélyi református falvakban még a 20. század közepén is élt, de ismertek adatok a Felföldről és az Alföldről is (Tard, Pusztafalu, Hódmezővásárhely, Szatmár).

21 Általában halottas lepedőként, halotti takaróként vagy ravatal térítőként használták ezeket a díszített, kultikus textileket, döntő többségük a ravatalra, halálesetre, temetésre készült. A hagyomány szívós, rendkívüli megtartó ereje őrizte meg őket. Megvizsgálva ezt a tárgy együttest, megállapítható, hogy kutatásukkal egy nagy múltú hímző hagyomány gyökereit ismerhetjük meg és jellemzőit tárhatjuk fel.