S. Lackovits Emőke - Egervári Márta (szerk.): Hímzések a Laczkó Dezső Múzeum Néprajzi Gyűjteményében (Veszprém, 2005)

lehet elvetni azt a feltevést, hogy egykor mindezeknek mint jelképeknek mágikus funkciójuk lehetett. Zobor-vidéken az egymásba kapcsolódó fekvő S alak és a zegzug vonal vízfolyás. Lükő Gábor elemzése nyomán tudjuk, hogy vízfolyás a hullámvonal is, viszont sűrűn ábrázolva már tekergőző kígyó.

63 Bár a kígyó a bűnnek, a csábításnak a jelképe, de önmagába csavarodva jelzi az örökkévalóságot, sőt az üdvösséget is,

64 de nem elképzelhetetlen, hogy valamilyen mágikus jelképként kerülhetett ez a minta olyan gyakran a textilekre. Ezek a szélminták Gazda Klára szerint rendkívül konzervatívak. Sajnos, esetünkben csak feltevéseink lehetnek arra vonatkozóan, hogy milyen minta elnevezéseket használhattak, ugyanis a gyűjtések során a minták megnevezéseit vagy nem jegyezték le, vagy már nem lehetett leírni, mivel ritka kivételtől eltekintve (macskanyomos, babás, rózsás, madaras), nem emlékezett rá senki a közösségben. Ahol nem varrják, ott természetszerűleg a minta névismerete is eltűnik. Az egyes ábrázolások mágikus funkcióját pedig a racionális gondolkodásmód tüntette el. Ugyanakkor több mintát az idők folyamán átértelmeztek és az eredeti elnevezés ezért tűnt el. A jelképek helyett egyszerűen az ábrázolások váltak uralkodóvá, a fő szerepet az esztétikai szempontoknak juttatva.

65 Mi már ebben az állapotában vizsgálhattuk ezeket a textíliákat. Ami azonban különösen érdekes, hogy a népművészetnek ezek a virágai, növényei a 15-16. századtól a legrégebbi szójegyzékekben szerepelnek és megállapítható róluk, hogy a magyar történelem korszakainak emlékeit őrizték meg, a régi virágok mellett az újakat is befogadva és a különböző korszakokból származókat együtt megtartva.

66 Elmondható ez még akkor is, ha tudjuk, hogy ezekre az ábrázolásokra elsősorban nem a természetben látottak hatottak, bár az sem zárható ki teljesen, hanem döntően a nemesi udvarházak hímzéskultúrája, a különböző mintakönyvek és mintakendők, valamint a céhes ipar. A hímzett textíliákon alkalmazott színekre vonatkozóan már gazdagabb recens néprajzi anyaggal rendelkezünk, főleg Nyaradról és a Somló környékének falvaiból, de Erdélyből (Szilágyság, Kis-Küküllő vidéke, Kalotaszeg, Barcaság), sőt, még Moldvából is. A leggyakrabban alkalmazott színek: a fehér, a fekete, a piros, a rózsaszín vagy ciklámen szín, a sárga, a zöld és árnyalatai (türkiz, világos, sötét), a barna, a vörösbarna, a sárgás-barna, a drapp, az ekrü, a bordó, a bordópiros. Nyaradon a fiataloknak színes hímű vagy pirossal kivarrott, az öregeknek fekete, a középkorúaknak pedig bordó hímzésű halottas lepedőt használtak. Általánosan alkalmazták a fehéret, gyermekeknek a kéket (bár ilyet nem őriz gyűjteményünk), a ciklámen-rózsaszínt. A sárga életkortól független volt, használatát a társadalmi rang határozta meg. Adatszolgáltatóim szerint sárga hímű lepedőt a gazdagoknak készíttettek, ami bizonyosan itt az arany szálat hívatott helyettesíteni. Hasonló vagy azonos a színvilága a dunántúli, az erdélyi és a felföldi halottas lepedőknek is. A sárgát vagy sáfrány színűt különösen Zobor-alján, Kalotaszegen és a Barcaságban kedvelték. A legdíszesebb halottas lepedőt mindenhol a fiatal halottaknak szánták. Tulajdonképpen elmondható, hogy a gyász színei ugyanúgy meghatározottak voltak, mint a viseleté. Fél Edit szerint egész Európában a gyász alapszíne a fehér volt, amire a többi rárétegződött. A magyar művelődéstörténetből ismerjük az életkor által meghatározott gyász színeket, valamint a halál módjának színekkel való kifejezését is. A 17. de különösen a 18. századból maradt fent számos adat. Apor Péter a vörös és a zöld színeket gyász színeknek is nevezi. Különösen behatóan foglalkozott a színek jelképes jelentésével Huizinga.

67 A helyszíni adatgyűjtések alapján határozottan kimondhatjuk, hogy a fehéret mindenkinél használható gyász színnek tekintették. Ezt szorította ki a fekete, amely a gyászon túl a bánatot is kifejezte, sőt, viseletben az öregséget. Feketébe hajló, az öregedő ember színének tekintették a barnát és a bordót A rózsaszínt (ciklámen is!), a szürkét a fehér változataiként alkalmazták. A piros és a zöld az ifjúság, a vidámság, de még az újjászületés színei is voltak. A halottas textilek díszítésében, használatában a közösségek egészséges erkölcsi felfogása nyilvánult meg, a végtisztesség megadásának igénye, amelynek alapja a Tízparancsolatra épülő, elfogadott normarendszer volt, ahol az életet Isten jelenlétének érzése és a lélek végső számadására való kötelezettsége tudatosítása hatotta át. A halál tényét a lélek halhatatlanságában való hit nemesítette meg, s ez a temetkezési szokásokban, a hozzájuk kapcsolódó tárgyi emlékekben az élet tovább folytatásának gondolatát juttatta kifejezésre.

68