Márkusné Vörös Hajnalka - Mészáros Veronika (szerk.): Háztörténetek - A dunántúli németek kulturális jellemzői (Veszprém, 2006)

Schleicher Vera: Haza-történet. Egy kitelepített család házzal kapcsolatos életstratégiája

mos példát láthatunk - ez azonban csak amolyan gyógyítgatás lett volna, a „kudarc világ" képének ideig-óráig tartó retusálása. A ház, amelyben a Grób-család értékei megtestesültek, lényegében elpusztult a felvidéki család költözködésének éjszakáján, ezt a folyamatot csak befejezte, tökéletesítette a ház fizikai megsemmisítése (amely egyébként a kőműves és a falubeliek értetlenkedése mellett ment végbe). Ez volt az új világrend építésének feltétele, az új teremtés kezdete. A teremtés szó itt túlzásnak tűnhet, de ne felejtsük el, hogy Grób Anna saját kezűleg, saját elképzelései alapján alkotta meg az új ház tervrajzát. Az új tér létrehozása egyben új időszámítás alapítása is volt, olyan új időé, amely fizikailag semmisíti meg a régit, annak érdekében hogy annak szellemiségét továbbvigye. Az új időszámítást mutatja a családi fotóalbum, amely az új ház nagyméretű képével kezdődik, majd ezt követik az ennek fényében értelmezendő, időben jóval korábbi családi fotók. Nem kegyeletsértés tehát a régi ház lebontása, hanem az elődök iránti tisztelet sajátos megnyilvánulása. S itt lelünk rá a másik magyarázatára annak a már érintett kérdésnek, hogy miért nem a régi ház korszerűsítésének útját választotta a házaspár. A rég ház ugyanis kifosztva is lenyomata maradt az elődök által kialakított szokásrendnek, amelybe Grób Anna is belenevelődött. Bár „az idő kizökkent", s a régi normákat senki sem kérte többé számon, a hagyományosan reprezentációs térként működő első szobát és első konyhát továbbra sem kívánták napi használatba venni - márpedig ez bizonyára elkerülhetetlen lett volna egy esetleges átépítés idején. Ezáltal a szülői házat éppen úgy tudta megőrizni az emlékezet, ahogyan annak rendjét az elődök megszabták. Az első szobát, ahol 1947-ben Grób Antalt, majd 1961-ban özvegy Grób Antalnét virrasztották három napig, nem alakították sem hálószobává, sem nappalivá, sem fürdőszobává. Ehelyett a múlt megőrzésének egészen más útját választotta a házaspár: a régi és az új idő tárgyainak radikális különválasztását, egyazon telken belül. Az új ház berendezése a kombinált szekrénnyel, az ülőgarnitúrával és a modern szentképpel folyamatosan követi a divatot, míg a melléképületek és a pajta lényegében érintetlen épületei a múltat őrzik: a Grób Antal által beszerelt villanykapcsolókat, az általa készített kászlit (az egyetlen bútordarabot, amelyet a kitelepítéskor magukkal vittek), a szomszéd faluból visszavásárolt sarokpadot, a 80 kg-os „batyuban" Farkasgyepűi megjárt szentképeket és konyhai dísztányérokat, a régi ház flaszterkövét (lerakva a nyári konyhában) és a régi varródobozt, amelyért Grób Elizabet lopózott vissza egy éjjel a majorból). Felületes szemlélő számára afféle családi múzeumnak hathat a teleknek ez a hátsó része, különösen a keresztpajta, amelynek kerteket lezáró vonulata oly meghatározó faluképi eleme volt Gannának, és amelyből mára mindössze kettő maradt. Múzeumnál azonban sokkal többet jelent ez a terület: a kert, a gyümölcsös, a kamra, a pince, a nyári konyha, a pajta és az ólak. A házaspár napi munkavégzésének színtere ez, ahol közel annyi időt töltenek, mint az új házban. A melléképületek aj tájaira pedig minden év virágvasárnapkor ugyanúgy kikerülnek a szentelt