Márkusné Vörös Hajnalka - Mészáros Veronika (szerk.): Háztörténetek - A dunántúli németek kulturális jellemzői (Veszprém, 2006)

Fatuska János: Örökösödési rend és telekelrendezés a Közép-dunántúli németségnél

volt, s csak ritkán alkalmaztak külső munkaerőt. Lovat csak ezek a gazdaságok tartottak, mindig kettőt, s legalább két tehenet. A következő réteget az átlag 4-8 holdas Kleinhäuslerek alkották. Csoportjuk eredete kettős. Ide tartoznak egyrészt azok utódai, akik már a betelepüléskor sem igényeltek l

/s-í4 jobbágytelket sem, csak némi zsellérföldet, mivel kézművesként is dolgoztak, másrészt azok utódai, akik a jobbágyfelszabadítást követően jutottak (közös legelők felosztása, erdőmegváltás stb.) birtokukhoz. Gazdaságuk kicsiben az előbbi gyakorlatát tükrözte. Lovuk nem volt, szántási és más fogatolási igényeiket általában „ledolgozás" ellenében a gazdák lovaival elégítették ki. Két tehenet tartottak. Birtokaikat az első réteghez hasonlóan osztatlanul örökítették. A harmadik réteg az előző kettő nem-elsőszülött utódaiból alakult, s vált természetesen egyre népesebbé. Häuslereknek, gúnyosan Bettelleutennk nevezték őket. Ők is rendelkeztek átlag 1-3 holddal. Birtokukat egyenlően osztották fel gyermekeik között. Rendszeresen végeztek (ha hozzájutottak) bérmunkát, részes munkát. Csekély igaerő-szükségletükre szintén a gazdák lovait vették igénybe. A réteg legszegényebb családjai is tartottak két tehenet. A gazdák földjeik több mint 50%-án takarmánynövényeket termesztettek, gabonát elsősorban csak a család szükségletének fedezésére. A takarmánynövények és kapások dominanciája jellemezte a második réteg gazdaságait is, míg a harmadiknál ez kizárólagossá vált. Láthattuk, hogy lovakat csak a gazdák tartottak, akik viszont ezekkel a teljes népesség igényeit ki tudták elégíteni, egyben lovaik rentábilis tartását, igen jó kihasználtságát is biztosítva. Összehasonlítva: a magyar falvakban gyakran már a 2-3 holdas gazdák is tartottak lovat (ha csak egyet is), melynek igaerejét egészében messze nem tudták kihasználni. Eg)' tehenet átlagosan a magyar falvakban csak a 8-10 holdasok tartottak, kettő tartása pedig csak 25-30 hold fölött volt szokásban. A sváb falvak többségében éppen a tehéntartás biztosította a szegényebb rétegek megélhetését. A térség városainak (Tata és a XIX. század végétől rohamos iramban fejlődő Tatabánya) ellátását mezőgazdasági, elsősorban tejtermékekkel döntően ők biztosították, habár a magyar és szlovák falvak földjeik minőségét és a felvevőpiactól lévő távolságot tekintve kedvezőbb helyzetben voltak. Az 1800-as évek végén meginduló konjunktúra kihasználását, illetve nem-kihasználását figyelhetjük meg a marhaállomány számának és fajtájának alakulásában. Az állatösszeírások tanúsága szerint 1895-ben a német falvakban tartott marháknak 44%-át tette ki a magyar szürke marha, tehát a többség már ekkor is a jobban tejelő állományból került ki. 191 l-re a szürke marha e falvakból teljesen eltűnt. A magyar és szlovák gazdaságokban 1895-ben 61%-ban szürke marhát tartottak, és még 1911-ben is ez tette ki az állomány 16%-át. Még jellemzőbb a tehénállomány számának alakulása. Míg a magyar falvakban ez a nevezett időszakban általában csökkent, a német falvakban 20-50%-kal nőtt. Az eltérő gazdasági szerkezetet megfigyelhetjük a települések szerkezetén, a telkek elrendezésén és a telken álló építményeken is. A német települések utca- és telekhálózata a szervezett betelepítés