Márkusné Vörös Hajnalka - Mészáros Veronika (szerk.): Háztörténetek - A dunántúli németek kulturális jellemzői (Veszprém, 2006)

Balassa M. Iván: Utca, telek, ház. A dunántúli németség településképeinek sajátosságai és történeti, levéltári, néprajzi kutatásainak lehetőségei

Az épületekről elmondottak a település egészére is igazak. Felismerni véltünk számos olyan települési, telekelrendezési sajátosságot, melyről úgy gondoltuk, hogy a német kolonizációhoz köthetők. Közülük az egyik legkarakterisztikusabb a hosszú és keskeny telek, melynek egyik oldalán áll az utca felöl a lakóház, majd ezt követik a gazdasági rendeltetésű épületrészek, és a telket hátul keresztben várfal-szerűen zárják a pajták. De elég elmenni Bácska és Bánát német telepes-falvaiba, vagy csak egy pillantást vetni a mérnökileg kimért települések tervrajzaira, hogy láthassuk, hogy ott ez nem így van. Mint ahogyan az Alföldön máshol se, azon egyszerű okból, hogy viszonylag bővében volt a föld, ezért nem keskeny szalagtelkeket mértek ki, arról nem is beszélve, hogy a klimatikus viszonyok miatt hiányoznak a csűrök, pajták. Ugyanakkor az impozáns méretű és szerkezetű oromfalas bejáratú csűrök Szamár német településein, hatalmas táblatelkeken állnak (pl. Mérk, Vállaj). Az abaúji Hegyközben pedig a keskeny szalagtelkek végét boronacsűrök zárják, majdnem olyan fal-szerűen, mint egyes dunántúli német falvakban. És persze a Dunántúlon se mindenütt ezt tapasztaljuk, jó példa erre Gödre 1763-as térképe. Itt egyszerűen arról van szó, hogy dombvidékeken, a középhegységekben az útifaluk, gyakran patakmenti útifaluk ezt a telekelrendezést teszik lehetővé, bár itt is érvényes az igényesebb épületszerkezetek, jobb építőanyagok használata miatti korábban már említett jobb megmaradás - bár elég szomorú képet mutat a 8-as főútról az egyre fogyó pajtasor Márkon. Bevezetésül Bél Mátyást idéztem, van a Notitiának egy összefoglaló része, ott ezeket olvashatjuk: „Gondosabban építik házukat a németek. A sövényből készült fal nem kedvük szerint való; a borona (gerenda)-, kő- és téglaházakat részesítik előnyben. És akár fából, akár kőből építkeznek, gondjuk van rá, hogy lakásuk ne csak hasznavehető, hanem igen kellemes is legyen... A homlokzaton két, legföljebb három ablakot hagynak, oldalt ugyanannyit, ha hosszában elfér, s ólomkarikás üveggel látják el a dísz s a világosság kedvéért... annyira tőrödnek a csinossággal, hogy azt hihetné az ember: városi házban van"

25

. A kortárs Bél Mátyás az utóbbi megjegyzéséből kitetszően, egy nagyon lényeges dologra figyel fel. A Magyarországra érkező telepesek a német nyelvterület akkor gazdaságilag legfejlettebb vidékeiről érkeztek, az Elbától keletre eső fejletlenebb tájakról nem mutatható ki betelepülés, annál is inkább, mert ez maga is kolonizációs célterület volt. Olyan területről érkeztek a zömében parasztok, ahol a korszerű árutermelő gazdaság már megszokott volt. Mivel fékező hagyományok és kötelezettségek nem terhelték őket, az új hazában ezt a „stratégiá'M még céltudatosabban, racionálisabban tudták érvényesíteni. A magyar parasztság ekkor még a naturálgazdálkodás szintjén mozgott, meglehetősen távol állt tőlük 25. Bél 1984: 151.