S. Lackovits Emőke (szerk.): Emlékkötet Vajkay Aurél születésének századik évfordulójára (Veszprém, 2003)

Lantosné Imre Mária: Szentgál monográfusa, Szentgál anyagi műveltsége

A település anyagi kultúráját a szerző 11 fejezetben rajzolja meg, ezek: Az erdő haszna; Vadászat; Állattartás; Földművelés; Táplálkozás; Építkezés; Tanya, puszta; Öltözet, Ipar (háziipar-kisipar) és kereskedelem; valamint a Díszítőművészet. A könyvben 200 illusztráció, fényképek és rajzok láthatók. Ezeket 6 fotó kivételével a szerző készítette. A szöveget gazdag irodalom-, tárgy- és névmutató, valamint helynévjegyzék egészíti ki.Különböző társadalmi rétegekből 174 adatközlőt szólaltatott meg. Vaj kai Aurél Szentgálon készített megfigyelései felölelik az emberélet teljes tárgyi világát annak lokális specifikumait és környezetétől való eltéréseit. Évszázadokon keresztül meghatározó volt Szentgálon az ember és az erdő kapcsolata. A lakosság számára a falut körülvevő erdő a XX. század derekáig szinte a legfőbb megélhetési forrást jelentette. A fagyűjtés, a favágás szabott rendje és módozata a természetre vigyázó magatartást hangsúlyozta. Az erdő járulékos haszna, a gyűjtögetés: a gombászás, a gyógynövények szedése főleg a szegényebb sorsúak megélhetését segítette. A tapló és a gubacs gyűjtését a tagosítás előtt a szentgáliak a herendi német lakóknak adták ki, akik belőle „..Szatyrot, sapkát, ridikülfélét, kefetartót csináltak...".

3 Hasonlóan a szénégetéssel és a hamuzsír főzéssel a bevándorolt nemzetiségek és a szegényebb réteg foglalkozott. A hamuzsírt az üveggyártáshoz és a vászonfehérítéshez nagy mennyiségben szállították a környékre. Az erdő Szentgálon a nemzetes társadalom számára egykor elsősorban a társas, később a magányos vadászat lehetőségét jelentette. A vadászat jeleneteinek ábrázolása számos helyi tárgyon: a községi pecséten, harangon, céhládán, a somhegyi üvegen, stb megtalálható. Történeti adatok már II. Béla korától vallanak arról, hogy a szentgáliak vaddal adóztak a királynak. Ennek kötelezettsége 1848-ig állt fenn. A korabeli leírások szerint szarvast, dámvadat, nyulat, rigót, seregélyt egyaránt szállítottak. A „ Nemes Szent-Gaáli királyi vadász kompánia" szabályzattal és körültekintő intézkedésekkel óvta a környék erdeinek vadállományát. A vadászat hagyományainak felidézése mellett számos rajz ad áttekintő képet a nyomozó vadászat módozatairól, eszközanyagának sokféleségéről. A bakonyi pásztorkodás ősi múltja, a sertéstartás meghatározó maradt Szentgál életében is. Vajkai Aurél a nevesebb hazai tájföldrajzi vidékekkel összevetve elemzi a helyi pásztorkodás és istállós tartás jellemzőit. A pásztorok tradicionális szaktudásukat, így az állatgyógyítás tudományát az uradalmi állattartás újszerű módozatai mellett is hasznosították. Szentgálon a pásztorok társadalmában még az 1940-es években is tapasztalható volt egyfajta tagozódás: a juhász, a gulyás, a kanász és a csordás eltérő körülmények között éltek. Évszázadok hagyománya a tavasztól őszig erdőn tartott állatállomány, a rideg tartás - még az 1940-es években is gyakorlatban maradt. A szentgáli állattartás leírásával a szerző egyúttal