S. Lackovits Emőke (szerk.): Emlékkötet Vajkay Aurél születésének századik évfordulójára (Veszprém, 2003)

Petánovics Katalin: Vajkai Aurél érdemei az ősfoglalkozások (gyűjtögetés, vadászat, halászat) vizsgálatában

Ennek feltehetően egyik oka az, hogy a halászat Herman Ottó nagyszabású művének megjelenése óta az érdeklődés középpontjában állt, és számos kitűnő monográfia, tanulmány, közlemény és kéziratos gyűjtés született e témából. Másrészt Vajkai Aurél maga is két összefoglalást írt a halászatról. A magyar nép életmódja című 1943-ban megjelent tanulmányában vázlatosan, inkább iránymutató szándékkal szól az ősfoglalkozásokról, s köztük a halászatról, a Balatonmellék c. táj monográfiában pedig Jankó János után először vállalkozott rá, hogy az 1960-as évekig megjelent résztanulmányok ismeretében új összefoglalást készítsen a Balaton halászatáról. A szűkre szabott terjedelem ellenére nagyszabású művelődéstörténeti áttekintést ad a halászat múltjáról, a földművelésből és szőlőtermesztésből élő balatonparti emberek életében betöltött szerepéről, akik közül csak a legszegényebbek voltak igazi halászok, a többiek számára a halászat harmadrendű foglalkozásnak számított. Elsősorban az ún. népies halászattal foglalkozik, amelynek hanyatlása az iparszerűen űzött halászattal kezdődött meg, s a XX. század közepére elvesztette jelentőségét, mindössze az orvhalászok kezén élnek még az újabb ökológiai környezethez alkalmazkodó egyszerűbb halászszerszámok. A monográfia öt fejezetben tárgyalja a balatoni halászatot: A halászat története; Halászat és szerszámai; A garda és a jégi halászat; A bödönhajó; Halászok, halászcéh. Gondolatmenetét két szempont figyelembevételével követem: mivel egészítette ki Vajkai Aurél Jankó Jánosnak s a nyomában járó szerzők tanulmányainak eredményeit, és mennyivel tudunk többet a tó halászatáról a Balatonmellék tájmonográfia megjelenése óta. A magyar parasztság szívesen emlegeti, hogy hajdan szabad volt a vadászat, a halászat, a gyűjtögetés, és ma is úgy érzi, hogy amit a természet ad, az mindenkié - így a hal is - de a valóság egészen más. A XI. században megszűnt a szabad halászat, a XIII. századtól pedig földesúri magántulajdonná váltak a halászó vizek, s a parti birtokos vagyonát gyarapították a Balaton esetében is. A parasztok ellenszolgáltatás fejében halászhatták a számukra kijelölt területet.

35 A XVIII. századtól a földesurak a halászó vizeket bérbe adták, s a bérbevevők többnyire az ekkorra már megalakult halászcéhek voltak. Jankó János úgy véli, hogy a tihanyi és a komáromi halászcéh artikulusai nagyon hasonlítanak a keszthelyiek szabályzatához.

36 Vajkai nem foglal állást e kérdésben, csak általánosságban szól a balatonmelléki céhekről, hogy azok „megfeleltek az akkori egyéb mesterségbeli céheknek"

37 Figyelmét inkább a céhtárgyakra fordítja.

38 Sólymos Ede keszthelyi halászcéhvel kapcsolatos kutatásai viszont azt hangsúlyozzák, hogy - bár nem sokat tudunk a tihanyi, a balatonkeresztúri és a balatonszentgyörgyi halászcéhekről, mert irataik elkallódtak és csak a Festeticsekkel kötött szerződéseik maradtak meg - a balatoni halászcéheknek egy speciális vál-