S. Lackovits Emőke (szerk.): Emlékkötet Vajkay Aurél születésének századik évfordulójára (Veszprém, 2003)
Éri István: A néprajztudós, a múzeológus kolléga
lyamatos munka volt. Kár, hogy a Szentgál II. kötete olyan későn látott napvilágot. Ehhez a már megyei múzeumi szervezetté bővült intézmény sem tudott segítséget adni, hiszen Aurél — teljesen érthető öntudatossággal — az Akadémiától várta el műve megjelentetését. Nem kívánta „aprópénzre váltani" a Megyei Múzeumi Közlemények évente megjelenő köteteiben résztanulmányok közlésével hatalmas gyűjtésének anyagát. Sikerült azonban a Közleményekben közöltetni vele a présházakra vonatkozó topográfiai sorozatát, olyan felmérések, felvételek kíséretében, amelyek egyedüli tanúi az azóta rommá lett, eltűnt szőlőhegyi építészeti kultúrának. A megyei múzeumi szervezet kialakulásának, bővülésének története, eseményei szintén nem tartoznak ide. De az kétségtelen, hogy a bekövetkezett változásokat tudomásul vette, időnként bírálta is ugyan, mégsem zavartatta magát sem nyugdíjba vonulásáig, sem azt követően, amikor valóban csekély honoráriumért, de bejárt a múzeumba, segített, ahol erre megkértük. így az egymás után létrejött — Erdélyi Zoltán, Pesovár Ernő, Égető Melinda, Mendele Ferenc, Balassa M. Iván irányította tihanyi, nagyvázsonyi, bakonybéli néprajzi tájházakat bemutató kiadványsorozat szakszerű leírásait, bemutatásukat (még a szomszédos Bakonyi Házét is) ő készítette, végezte el. Úgy gondolom, ez így is volt rendjén. Vajkai Aurél a „betakarító, összegzést végző" muzeológusi életkategóriába került ekkor már, erre figyelt, koncentrált. Zárkózottsága ritkán oldódott fel, jóllehet igyekeztünk egyre népesebb, külsős munkatársakkal is állandóan bővülő kollektívánk közös rendezvényeibe őt is bevonni. Az ő egész életpályája, habitusa eleve meghatározta a kollégákhoz való viszonyát. Ne feledjük: a veszprémi múzeum csak egyik állomáshelye volt változatos életének. Eredeti, korábbi praxisára hivatkozva, amelyet az angyalföldi elmegyógyintézetben gyakorolt, tréfásan minket, muzeológusokat, „eseteknek" is tekintett. Legyünk őszinték: sok igazság van ebben. Aurélt nemcsak közeli, de a távolabb működő kollégái „különös esetei" szintén érdekelték. Szívesen anekdotázott, mesélgetett hóbortos „szaktársakról", szóval pletykálkodott, ugyanúgy, ahogy mi is gyakorta tesszük mind a mai napig. Meg kell vallanom, sok ilyen történetére emlékszem vissza, sőt, szájhagyományozás útján tovább is adom. Akárcsak híres anekdota/vicc gyűjteményére, amelynek adatközlői az almádi-veszprémi madzagvasút egyszerű utasai voltak. Mint távolságtartó kolléga — kellő mértékkel ugyan, de ítéletet alkotott rólunk gyengéink ismeretében. Mindenikünket elkönyvelt valamilyen pszichológiai skatulyába. Azonban soha nem tapasztaltam, hogy bárkiről ellenségesen, ellenszenvvel, gyűlölködve nyilatkozott volna. „Ilyenek vagytok, ilyenek vagyunk" — mondogatta. Bizonyosan somolyogva hallgatná végig mindazt, ami róla ma elhangzott, alighanem meghatódottság nélkül, de kései elégtételként.