Hudi József - Tóth G. Péter (szerk.): Emlékezet, kultusz, történelem- Tanulmányok az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulója alkalmából (Veszprém, 1999)

Emlékezés, emlékezet... - K. Horváth Zsolt: A lehetséges emlékezésektől a lehetséges történelmekig. Az 1848-49-es emlékezések történeti képe és olvasási dilemmái

Nos, engem épp e két típusú emlékezés közös állandói és eltérő változói érdekelnek, hiszen a fentebb előszámlált differenciákon kívül közös jellemzőjük - véleményem szerint -, hogy mindkettő lieu de mémoire: azaz az emlékezet kitüntetett helye. Napló és memoár mint «lieu de mémoire»: az emlékezés kultusza Az 1848-49-es szabadságharc esetében azért is különleges jelentőséggel vetül fel az emlékezés, illetőleg az ezzel összefüggő kultusz problematikája, mert a magyar történelem során kevés olyan emblematikus történeti mozzanat említhető, melyet a későbbi politikai diskurzusok oly előszeretettel használtak (ki és fel egyaránt) mint éppen ezen időszakot.

7 Már önmagában is beszédes adalék az, hogy a forradalmi eseményekről 1883-ig már több mint 80 visszaemlékezés jelent meg

8

, ezért különösen indokoltnak tartom ennek naplók és memoárok, azaz emlékezések révén történő elemzését. A lieu de mémoire terminus technicusát

9 a már többször idézett Pierre Nora vezette be esszéjében, s létjogosultságát a spontán emlékezet

10 eltűnésével indokolta. Definíciója szerint „egy általunk többé meg nem élt emlékezet megmenekített - félhivatalos és intézményesített, félig érzéki és érzelmi - helyei", s alapvető létoka „az idő megállítása, a felejtés munkájának megakadályozása, a dolgok állásának rögzítése, a halál életrekeltése, a spirituális anyagba foglalása".

11 A francia történész azonban, ezen - első látásra talán túl tág - értelmezését tovább szűkíti, s egy hármas kritériumrendszerbe utalva, anyagi, szimbolikus és funkcionális rendezőelvek mentén határozza meg a lieu de mémoire fogalomkörét. Úgy gondolom, hogy az 1848^19-es naplók és visszaemlékezések kimerítik e hármas elvárásrendszert, hisz megjelenésük okán (zömmel könyv alakban, vagy korabeli újságokban, részletekben megjelent írásokról van szó) anyagiak; szimbolikusok, hisz egy olyan kevés ember által eseménysorozatot, illetve tapasztalatot mutatnak be, melyben a többség nem vett részt; míg az 1848—49 emlékezetét fenntartó, átalakító folyamatban, ugyanakkor kultuszát nagy gonddal ápoló rítusok során egyértelműen funkcionális tartalmat is nyertek.

12 Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy ma, a forradalom és szabadságharc emlékezete - az átélők elhalásával - kizárólag társadalmi és politikai rítusok (pl. a kokárda viselése március 15-én) révén nyer újra és újra - ugyanakkor folytonosan változó (!) - tartalmat, ám nem állíthatjuk, hogy annak írott emlékezete része lenne a kollektív memóriának. Nos, amennyiben beilleszkedett volna, feloldódott volna emlékezetterünkben úgy elveszítette volna a lieu de mémoire-ok erényeit, így viszont „csak" kulcsdátumokban (március 15., október 6.) és az ehhez kapcsolódó eseményekben bukkan fel. Egy meg nem élhető múlt megmaradt nyomai, tanúságai ezek tehát, melyek felszínét a politikai kultuszok intézményesítették, politizálták, s tették elkerülhetetlenül banálissá, amolyan „fecsegő méllyé". Nos, e tanulmány voltaképpen ezt az eltűnt emlékezetet kívánja - a historikus szemszögéből - új életre keltve, vizsgálódása tárgyává tenni, s szándékában áll egyszersmind arra is rámu-