Gopcsa Katalin (szerk.): Egry (Budapest, 2005)

Művészetének értő elemzői a húszas évek nagy stílusfordulatát vizsgálva nyomon kísérik a fény és a sötétség együttes jelenlétének drámai megfogalmazását kompozícióiban. A Tőzegégés (1921 - 23. kép) képen a festő lángba borítja a leget. A füstös láng izzóvá teszi a tájat, s egyfajta tompasággal megfosztja minden tárgyiasságától. A Délibábos párás fények és a Négyökrös szántó (30. kép) ugyanazt a hullámzó vonalritmuson alapuló kompozíciót variálja. De már megszólal az a felszabadult hang is, a „füttyös vidámsággal" szántó ember alakjának megformálásával, amely az 1934-es Kondás („az én falkám olyan falka,/ ondolálva van a farka") finom humorát is idézi (67. kép), és az ott megjelenő mesebeli kondás közvetlen rokona a népművészeti tömörséget és tisztaságot idéző Betlehemesek (46. kép) figuráinak. A megilletődötten álló, hosszú, ragasztott szakállal és a papírból készült betlehemmel karácsonyesti játékot előadó gyerekek, a puritán és mégis ünnepélyes, borral és kaláccsal terített asztal mellett olyan bensőséges ünnepi atmoszférát teremtenek, amely egyszerűségénél fogva eltakarja ugyan a festői tudást, de érzékelteti a mögötte álló erkölcsi és szemléletbeli erőt. És az itáliai aranyos csillogású képek egyikének, a Taorminai hegyek között (38. kép) címűnek szamaras vándora, „aki a napot a fején hordja, mint új, paraszt Apolló, mögötte a hegyek és a fák felbomlanak és újjáépülnek a fényben", édestestvére lehet a gömb alakú fák közt a badacsonyi domboldalon fütyörészve ballagó szamaras embernek is (48. kép). Nemcsak a táj- és emberábrázolás terén érezzük ezt a rokonságot, ezt az egységet Egry balatoni és itáliai művei között, hanem az egész életműben: egyet kell értenünk Rabinovszky Máriusszal, amikor 1934-ben azt írja: „Egry olaszországi útja (1930) nem jelentett művészetében fordulatot. Nem is jelenthetett, mert a valóságos motívum nála csak indok, de nem tartalom." Az Egry művészetével foglalkozó szakirodalomban Szabó Júlia volt az, aki Bartókot hozva fel analógiául beszélt az Egry fő motívumául szolgáló Balatonról, amely a festő menedékévé, művészetének inspirálójává, „szarvassá vált fiúi" életének tiszta forrásává lett. Egry vallomás értékű megnyilatkozása más képek kapcsán is segít megérteni a művészt. „A tér és a végtelen érdekel. Ott van például egy nőfigura. Atkiált valahova. A végtelenbe elvesző kiáltás érdekel. A fényt mindenki elmosódónak festi. Engem a fény maga izgat. Az atmoszféra, mely architektonikus. Nálam a fény, a pára formát nyer, mint maga a figura, betölti a teret." A képet betöltő figura adott esetben a föld és víz találkozásánál álló nőalak, aki körül minden részlet elveszti tárgyias valóját, és a végtelen térhez való viszonyulás jegyében átalakul. A nőalak kiáltása - az embernek a mindenséggel való kapcsolatteremtését szimbolizálja (54. kép). Egry balatoni tájképeinél nemcsak feltételezhető, de meghamisíthatatlan tény az adott táj, a látvány, mint kiindulási alap. Meghatározó tényező a balatoni atmoszféra, a levegő, a pára, a víz tükröződése, a festői inspirációként ható ellenfény. Ez az „ellenfény" effektus, amely a fényképezés történetében oly fontos volt, Egry számos alkotásánál is meghatározó, és mégis, átalakul, amint a festő a teljes jelenséget észleli, és akarja megjeleníteni. A fénynyalábok, fényoszlopok, egymáson áthatoló fénysugarak lírai atmoszférát teremtve a képek meghatározó strukturális elemeivé válnak. A tér síkjai egyre összetettebben és kristályosabban rétegződnek egymásra, a könnyed rendben kapcsolódó síkok az adott tájak esszenciálissá tömörített elemei. A partvonalak ívei és a túlsó part, a vizet szegélyező hegyek, a fontos szerepet játszó, olykor jobbra felkanyarodó, majd sokszor a kép horizontális síkjával párhuzamos utak határozzák meg a kép szerkezetét. Az egész életművet tekintve az ikonográfiában sokszor meghatározó irányok Egry festményeinél mintha érvényüket vesztenék. Lehet, hogy képén a lejtős út átlósan jobbról balra tart, a fő motívum, a kép fő szereplője mégis a figura: a piktor, aki hóna alatt papírhalmokat tartva lépdel a tájban (Festő a napfényben, 1930 körül - 44. kép). A hangsúly ismét az, ami a legtöbb, balatoni tájat és alakot együtt megjelenítő tájképénél: a harmónia, az egység, amely az egyént jeleníti ugyan meg, de az alakot összeköti a tájjal, azonosítja, vele azonosként jeleníti meg. Ez a tér, mint szakrális tér, a tó, mint ünnepélyes szertartások látomás-szerűén megelevenítő környezete Egry bibliai jeleneteinek is helyszínéül szolgál. Keresztelő Szent János (37. kép) itt keresztel vízzel, itt viszi Kristóf fényoszlop-övezetten nyakában a Kisdedet, meggörnyedve a szegénység, az élet, a mindenség terhétől (26. kép). A balatoni térből származtak Egrynek földet művelő parasztjai, vízből élő halászai, a tó vízében állatait hűsöltető pásztorai. Ebből a földből-vízből származnak, egyneműek a szienai vörösekkel-barnákkal megformált figurák, kalapos fejével maga a festő is a tájban, a napsütésben (32. kép). Egrynek a húszas-harmincas évekbeli önarcképei a tájjal eggyé váló embert mutatják. Ezek a vizuális naplójelenetek korábban híven követték az ifjú, a fiatal ember önmagára találását, fejlődését, érlelődését, emberré válását. A gyermekkorból származó első ráncok szaporodtak a festő arcán. A kiúttalanság, a kétségbeesés, a magány, a reményvesztettség olyan szerepjátszó önarcképekig vezetett,