S. Lackovits Emőke: Az egyházi esztendő jeles napjai, ünnepi szokásai a bakonyi és Balaton- felvidéki falvakban (Veszprém, 2000)

A karácsonyi ünnepkör

Úrfelmutatásnak kezdetét kürtszó, valamint dobpergés jelezte. Ekkor hangzottak el a kapitány vezényszavai: tizennégy a tűzparancs kiadásáig, kilenc a fegyverek letételéig és az imádság kezdetéig. Totvazsonyban a körmenet élén mindig a zenekar haladt, amelyet a pirgerek követtek, őket a virágszóró lányok, majd az Oltáriszentséggel a pap, végül a hívek. A pirgerek díszlépésben mentek egyik sátortól a másikig és mindig a sátorral szemben álltak fel. Mise után hazakísérték a plébánost, aki borral vendégelte meg őket.

271 Hasonlóan zajlott le a pirgerek szolgálata Vöröstón, Barnagon, Pulán is. Itt a szárnyaskürt hangja adta meg a jelt a pirgereknek a lövéshez való készülésre, s a kapitánynak a tűzparancs kiadására. A szertartás végeztével helyenként a pirgerek egymás házába tértek be egy-egy pohár borra, másutt pedig a kapitányhoz. Legtöbb helyen ilyenkor elmentek a bíróhoz, a jegyzőhöz, a tanítóhoz, az orvoshoz és a patikushoz, s őket is megtisztelték egy-egy díszlövéssel, akik behívták a pirgereket, megvendégelték, sőt, pénzt is adtak nekik, ami a zenekar, valamint a lőszer kifizetésére kellett. Pulán a tehetősebb gazdaházaknál is tiszteletüket tették. Totvazsonyban a jóbarátokat ugyancsak felkeresték. Barnagon még a református templomnál is lövéssel tisztelegtek. Ezekben a német falvakban fúvószenekar szolgáltatta a zenét mind a szertartáshoz, mind pedig az esti bálhoz. Nagyvázsonyban a tótvázsonyiak, de ők zenéltek saját falujukban is, Vöröstón, Barnagon a városlődiek vagy a pulaiak, Pulán pedig a városlődiek vagy a tótvázsonyiak. A pirgerek bált is rendeztek, ahova Totvazsonyban csak ők mentek el, Vöröstón, Barnagon, Pulán mindenki résztvett rajta, ugyanúgy Nagyvázsonyban is. Vöröstón úgy mondták, hogy a pirgerbál az „asszonyok és emberek", azaz a házasok bálja, míg a húshagyói, húsvéthétfői az ifjúságé volt. A pirgerszokás fokozatosan, de az 1940-es évek végére mindenhol megszűnt. Ez a pirgerszokás valójában az egykori legénycéhek szokásai közé tartozott,

272 amit a lövészegyesületek őriztek meg, s rajtuk keresztül pedig a német közösségek, ahol erősebb iparosréteg alakult ki, mint általában a magyar falvakban. A céhek tagjainak a nagy ünnepeken való, meghatározott rendben történő részvétele kötelezettség volt, s az így kialakult rend a közösség szokásainak részévé vált, amit hosszú ideig megőriztek. A lövés az úrnapi sátraknál, Úrfelmutatáskor ugyanolyan zajkeltés volt, mint a napfordulók idejének zajongása, célja megegyezett azokéval: a gonoszt elűzni, távol tartani a szent eseményektől, a közösségtől. Eredeti értelme azonban a szokásgyakorlat idején sem élt már. Az úrnapi sátor zöldjét és virágait mágikus erővel ruházták fel, amelyek az áldás révén megszentelődtek, így szentelményként kezelték őket.