Nagy-L István szerk.: Pápai Múzeumi Értesítő 11. (Pápa, 2006)

Haderő és hadviselés 1809-ben - ÓDOR IMRE: A magyar nemesi felkelés 1809-ben

rendeltségében, Andrássy és Gosztonyi vezérőrnagyok dandárai alkották, döntően nemesi felkelő lovasság, illetve huszársvadronok. A győri sáncok őrizetét Meskó József vezérőrnagy csapatai látták el, míg a tartalékot - közte 10 löveggel - Siegenfeld ezredes irányította. Az egyesített sereg 28 897 gyalogosból és 10 996 lovasból állt, melyet elvileg - 28 löveg támogatott. A jelenlévő inszurgensek összlétszáma megközelítőleg 19 000 volt (10 000 gyalogos és 9 000 lovas). A felvonuló francia csapatok ugyanakkor - a köztudattól eltérően - 41 814 gyalogost és 13 482 lovast, tehát több mint 53 000 főt számláltak több mint 100 löveggel megerősítve. A francia hadrend déli egy órára állt fel, s a jobbszárnyi lovasság megkezdte támadását a császári-királyi - láthatóan kevésbé védett - balszárny ellen. Montbrun lovassága meg akarta kerülni Mecséry balszárnyát és birtokba akarta venni a Pándzsa-ér hídját. A kísérletet a felkelő lovasok némi nehézségek árán ekkor még visszaverték. A francia közép is előretört eközben, megközelítve a védelem tengelyét jelentő Kismegyer majort, ám a védők jól összpontosított tüzében lelassult, majd elakadt a támadás. Montbrun lovasai eközben keleti irányú átkaroló manőverbe kezdtek, míg lövegei tűz alá fogták a zömében felkelőkből álló lovasságot. Mecséry nehezen tudta visszatartani a tüzet nehezen álló és minden áron támadni akaró inszurgenseket, de tudatában volt, hogy hiányosan felszerelt, gyakorlatlan gyakran szekerekből kifogott, nyereg nélküli „hátasokkal" rendelkező - lovassága támadó hadműveletre alkalmatlan. Mindazonáltal a Pándzsán átjutó franciákat másodszor is sikerült visszavernie. A császári középhad baloldalán felállított, a kőfallal körülvett Kismegyerre támaszkodó alakulatai, heves tüze ismét visszavonulásra kényszerítette a támadókat. Délután 3-ig a francia balszárny sem tudott Frimonttal szemben teret nyerni. Ekkor az alkirály 24 nehéz lövegével lövetni kezdte Kismegyert. Egy jó óra múlva a kőfalon már tekintélyes lyukak tátongtak. A helyenként teljesen leomlott falak lehetőséget kínáltak az újabb rohamra. A sorgyalogság és a landwehr alakulatai hősies elszántsággal, kétségbeesett kézitusával védték állásaikat, mígnem János főherceg második vonalból előretörő zászlóaljai szuronyrohammal visszavetették a franciákat. A közelharcban a kiképzetlen felkelők személyes bátorsága is érvényesülhetett. Kismegyer védőinek azonban hamarosan elfogyott a lőszere, s ez előrevetítette a harc további kimenetelét. Délután 4 óra körül ismét kiújultak a harcok. A francia gyalogság támadását még ellensúlyozni tudta az általános tartalékból előrevont 19. (Alvinczy-) gyalogezred magyar bakáinak hősiessége. Az ezt követő újabb tüzérségi tűz, majd a balszárny elleni lovasroham végül is megtörte az osztrák-magyar csapatok ellenállását. Az ágyútűztől megzavarodott, kötelékmozgásban, a hadrend megváltoztatásában járatlan inszurgens lovasság ellentámadása összeomlott, kezdetét vette a rendezetlen visszavonulás. Hunkár Antal visszaemlékezése szerint: fél ötkor „... a Zemplén- megyei insurgens kapitány báró Barkoczyt leüté a golyó és lábát is elszakasztó, erre megszaladt az ezered, utána a többi és az egész hadsereg mind egyszerre, mintha csak azt úgy parancsolták volna. " Valóban a sorhad közé beosztott felkelő egységek rendjének felbomlása a sorezredeket is válságos helyzetbe hozta. Hasonlóképpen értékeli a történteket, ugyanakkor a felkelők harcbavetésének lehetetlen körülményeit is hangsúlyozza a Heves megyei lovasezred parancsnoka, gróf Almásy Kristóf (a komáromi táborból július 5- én így ír megyéjének): „...a győri ütközetben több vármegyék felkelő seregeivel, valamint több reguláris osztályokkal egyforma sors ért, hogy tudniillik sokan ezen sereg közül, mely a szoros rendtartáshoz még nem szokott, ellenséget soha nem látott - miután három óráig az