László Péter szerk.: Pápai Múzeumi Értesítő 8. (Pápa, 2003)
TÓTH G. PÉTER: Emberevők - Törökverők. A magyarokról kialakított sztereotip képek és a vég vidéki lakomák kérdése
selkedését összehasonlítva a Völkertafel a magyarokat kegyetlenségben a legelső helyre rangsorolta. Eszerint a svábok csak kegyetlenek, a lengyelek ennél egy fokkal vadabbak, a magyarok pedig a legkegyetlenebbek. A nemzetek összesített listáján az őket követő oroszok ezért már csak „jó magyarosak"' lehetnek. Ezzel szemben a francia nép kegyes, az angol kedves, a spanyol pedig csodás természetű. Régi hírünk a világban tehát, hogy „emberevők", „vadak", „pogányok" és „kegyetlenek" volnánk, és mindemellett nem átallunk mi magunk is másokat hasonló vádakkal illetni. Tekintsük át röviden ezeket a vádakat, és vizsgáljuk meg, milyen változások következhettek be a magyarok megítélésében a középkorban és a kora újkorban. Emberevő vadállatok - kegyetlen pogányok - a végítélet harcias népei Maximilian Georg Kellner szerint a nyugati közvélemény ezer éven keresztül leginkább úgy vélekedett a magyarokról, mint akik vérrel írták történelmüket. A kép, mely a nyugatiak kollektív emlékezetében kirajzolódott, a magyarokat gyakran kíméletlen pusztítóknak, templomfosztogatóknak, férfiak, nők, gyerekek könyörtelen gyilkosainak vagy kapzsi rablóknak ábrázolta. Kellner ennek a torzképnek a keletkezését négy szakaszra osztotta, mely szakaszokban a kollektív emlékezet 9-14. századi megváltozása is híven követhető. A „kalandozások"-kal egyidős források beszámolói (első szakasz 900 előtt; második szakasz 900-955 között) alapján Kellner megállapítja, hogy a magyarok a korszak más, idegen hódítóihoz hasonló megítélés alá estek, így kegyetlenségük híre nem sokban különbözött a vikingek és a szaracénok okozta pániktól. A „kalandozások" beszüntetése után (harmadik szakasz 955-től Szent István haláláig, 1038-ig; illetve negyedik szakasz 11. század közepétől Freisingi Ottó feljegyzéséig) a magyarok okozta pánik irodalmi feldolgozásaira került sor, melynek eredményeként a már kereszténységet felvett magyarok előtörténetét a nyugati írástudók a valóságosnál sokkal sötétebb tónusokkal ábrázolták, hisz a pogány múlt még mindig ott kísértett a kollektív emlékezetben. 10 A második szakasz idején keletkezett Regino (906) prümi és trieri szerzetes évkönyve szerint a magyarok azonosak a szkítákkal. Regino a magyarok életmódjának jellemzésére Justinus 2. századi római történetíró munkáját vette alapul: „Ezeknek a harcmodora annál veszedelmesebb, minél szokatlanabb a többi nép számára. Ezeknek, és a briteknek a harcmódja között az a különbség, hogy azok hajítódárdákat, emezek nyilakat használnak. Nem emberek, hanem vadállatok módjára élnek. Ugyanis állítólag nyers húst esznek, és vért isznak; az embereknek, akiket elfognak, a szívét darabkákra vágva mintegy orvosságként felfalják, semmilyen könyörület nem hatja meg őket, a kegyesség nem indítja meg szívüket. A hajukat egészen bőrig késsel levágják. Lovaikon szoktak járni, gondolkozni, álldogálni és beszélgetni. Gyermekeiket és szolgáikat nagy szorgalommal tanítják nyilazni. Természetük dölyfös, lázadó, család és szemtelen, hiszen ugyanazt a vadságot nevelik bele az asszonyokba, mint a férfiakba. Mindig hajlamosak idegenek elleni vagy otthoni felkelésre; természettől fogva hallgatagok, s készebbek a cselekvésre, ' Maximilian Georg Kellner, „Die Ungameinfälle im Bild der Quellen bis 1150. Von der 'Gens destenda' zur 'Gens ad fidem conversa'." Studio. Hungarica 46. (München: Schriften des Ungariscen Instituts München, 1997)10-61.
