László Péter szerk.: Pápai Múzeumi Értesítő 7. (Pápa, 1997)

UGHY ISTVÁN: Lőportartók sugallta gondolatok

világegyetem létét is meghatározta, igazgatta. Ránézve a tűzhelyére, netán csak érezve, hogy az közelében van, óriási megnyugvás töltötte el. Az a tudat, hogy ö az elvárásoknak megfelelően él, s ezek az elvárások a világ legtermészetesebb dolgai. S így volt minden tárgyával, ami benépesítette lakását, díszei mögött ott volt a tér és idő szelleme. Elődeink tárgyai éltek valamikor. Egy gyerekkori élményemre visszagondolva, én is átéltem azt, amit valaha ősünk élhetett át - itt Pap Gánor „fényjátékára" hivatkozom. Szobája a sötétkamra elvei szerint működve, fénnyel "játszódva" „tüneményeskedett", vagyis a kinti fényvilág mozgó tárgyai, a függöny résein bevetülve fordított világot varázsoltak a szoba mennyezetére, falaira, a szeme elé. Furcsa élmény volt ez, s ha nem tudtam volna, hogy miről van szó (7-8 éves voltam akkor), azt hittem volna, hogy szellemek járnak a mennyezeten, a falakon. Ez a kis dombormű (XIV. tábla, A.) mai értelembe véve talán nem egy kiemelkedő alkotás, képzőmüvészetileg és szobrászati lag sem. Mégis mi avatja ezt a müvet és (és rengeteg társát) oly megkapóvá? Egy életérzés, egy óramű pontosságával működő végtelen szerkezet, egy hatalmas szilárdan megalapozott világkép, egy öröktől fogva létező mögöttes tartalom. (A jeleknek pedig nem kell tökéleteseknek lenniük, csak a „helyükön" legyenek!) A kép naiv is lehet, ahogy egy korabeli fazekas tehetségéhez mérten igyekezett megmintázni azt. A megrendelő sem a tökélyt kereste, neki ez a jelhalmaz csak ürügyül szolgált, hogy lássa a láthatatlant, a végtelent, az örökké létezőt, a felépítményt. Mára ez a világ, ez a mögöttes, rejtett világ összeomlott. Ma a valamikor sokatmondó kis dombormű mögött nincs már semmi. Egy szánalmas, hamis, anyagelvü ideológiát eszkái ált össze az ember „mögöttesként" és ezt nyekergeti unos-untalan kikopott, rekedt hangú kintornáján. Hogy mikor épül fel újra ez a gyönyörű szép világ, a dolgok, a képek, a „valóság" mögé? Ez itt a nagy kérdés! Immár 30 éve izgat ezen tárgyak díszítése, s azóta már azt is tudom, hogy amit mi díszítésnek nevezünk, az a tárgy mágikus erejének, habitusának, funkciójának képi megnyilvánulása. A díszített tárgy híd, kapocs az ember és a szellemvilág között, épp ezért megszemélyesített tárgyakról van itt szó. Szépszerével ma csak egy csontvázat tartunk a kezünkben, mikor vizsgálódunk. Nyugodtan emlegethetjük a régmúltat, hisz ezeknek, a lőportartóknak a rokonai díszítéseiket nézve a bronz- és kőkorig nyúlnak vissza. A csont, amely valamikor keménységben a vasat előzte meg, nagyon értékes tárgy volt, mondhatni szent tárgy. A kutatók írják, hogy így üregesített állapotában e tárgy még egy nagyon fontos tulajdonsággal rendelkezett, szárazon tartotta a rábízott anyagot. A szarvasagancs kézség, ősi jeleiből, jelegyütteseiből mára már majd mindent megfejtettek. Kutatók sokasága vallja egyértelműen, hogy ezek a tárgyak, így ahogy megjelenítődnek, antropomorf figurák is egyben. Őseik, mint idolok vehettek részt valamikor a nép szellemi életében, rituáléiban, s mint ilyenek igencsak próbára teszik a tudós néprajzos elemző képességét. Mellrészükön mindig ott a napkorong, a naptükör, oldalukon még egy fontos jellel, amiben én minden esetben a tekergőző, vagy összefonódott kígyó testét vélem felfedezni. Ha körkörösen, a napkoronggal a közepén képzelem el a világot, a periférián mindig ott a kígyó, amely egy elkülönített tartományba van besorolva és mindig le is zárja a kompozíciót. A középpontja a jelenetnek mindig a napkorong, de mi is lehetne más? Minden, de minden mozzanat a