László Péter szerk.: Pápai Múzeumi Értesítő 7. (Pápa, 1997)

KONCZ PÁL: A pápai Kis Tivadar-féle kereskedésről és könyvkötészetéről

fordultam, politikai meggyőződéstől függetlenül mindenki segített. Mikor az egyik Tapolca menti malomnál vállalt, felesbe kapált krumplit hozta be a molnárnak a kocsisa, azt mondja nekem: -Tudja hogy' irigylik most magát ezek a városi naccságák? De a kapa nyelit persze nem fogták meg úgy, mint maga! - Szegény férjem otthagyott egy tőkeerős, kiváló céget, mikor elment a háborúba, s mikorra megjött...! Némi kis kölcsönt kaptam Karlowitz Adolftól, a Pápai Takarékpénztár igazgatójától. Férjem igazgatósági tagja volt ennek a pénzintézetnek, akárcsak korábban apósom. A háziorvosunk, Dr. Kötél József, aki előzőleg röntgenkészülékre gyújtott (de Németországból már nem lehetett semmit behozatni, mire a pénze összejött volna) adott további kölcsönt. Hogy az üzletet megindíthassam, mikorra ősszel megjönnek a diákok, be kellett költözzünk a városi házba Öreghegyről. Régi lakásunkba azonban nem mehettünk. Még 1945 tavaszán arra kért egy városi tisztviselő ismerős, Dr. Kiss Kálmán első városi aljegyző, hogy hadd foglalhassák el távollétünk idejére az üres lakást, mert az ő házukban kórházat rendeztek be az oroszok. Reményük volt tehát arra, hogy előbbutóbb visszajutnak sajátjukba. Eleget tettem kérésének, mert akkor még nem hagyhattam ott az öreghegyi munkát, gazdaságot. 1946 augusztusában ürült ki lakásunk, így éppen még férjem hazaérkezése előtt rendbe tudtam tenni. Ekkoriban egy ismerős házaspár Adásztevelről beköltözött Öreghegyre, akik őrizték, gondozták a nyaralót és kis gazdaságunkat. Amíg a lakásunk rendbetételét elvégezhettem, sógornőm fogadott be bennünket. Érdemes megjegyezni, mibóJl állt akkor kis szobánk bútorzata: két rácsos gyerekágy, egy rossz heverő, 4-5 nagy ruhásszekrény. Nem maradt az egész nagy házban egyetlen idő- vagy fekvő alkalmatosság, sem akár egy kisebb asztal! Csak a nehezen mozdítható zongorát és a nagy szekrényeket nem hurcolták el a házbeli négy lakásból a szabad rablás napjaiban. A teljesen elárvult Fő utcai ház közprédává vált. Az egyetlen épen maradt lépcsőház alatti raktárban a legjobb minőségű papíráru volt elhelyezve. Előzőleg a menekültáradatnak inkább a silányabb papírt adtuk, arra gondolva, hogy majd a háború után jó áruval indulhatunk. Ezt a kis raktárt a városparancsnok nyittatta fel. Ebből a készletből indult be a járási, városi adminisztráció. Vasúton, postán árut szállítani kezdetben nem lehetett. Csak úgy tudtam áruhoz jutni, ha személyesen utaztam Pestre, s valami élelmiszert, zsák krumplit, láda lisztet, bödön zsírt vittem az éhező pestieknek. Szerencsére igen jó neve volt a régi, tőkeerős Kis Tivadar cégnek. Még áruhitelt is kaptam itt-ott. Egyszer Bedöcs József is megkért, álljak jót érte valamelyik írószer nagykereskedőnél. Meg is tettem. Rossz álmaimban ma is visszatérnek azok a batyuzások, viszontagságos utazások. Nemegyszer voltam komoly veszélyben. Utaztam vonat tetején, lépcsőn kapaszkodva, harmadmagammal Győrig a WC-ben, és így tovább. Egyik alkalommal a kalauz, zsebébe csúsztatott baksis fejében az ablakon tuszkolt be az ülés feletti csomagtartó hálóba. Egy alkalommal ismerős postás protezsált be a szerelvény postakocsijába, de vonatkísérő kollégája éjjel meg akart támadni. Végül tiltakozásomra és fenyegetésemre békén hagyott, de félelmemben egy szemhunyást sem aludtam egész úton. Többször béreltünk autóbuszt a többi pápai kereskedővel összefogva. Egyik rosszabb volt, mint a másik. Előfordult, hogy Budapesttől hazáig tizenegy defektünk volt. Súlyos problémát jelentett a pénzromlás, a felgyorsult infláció. Ha nem vittük be még aznap a bevételt a