Ilon Gábor szerk.: Pápai Múzeumi Értesítő 3-4. (Pápa, 1992)
T. Bíró Katalin: Adatok a korai baltakészítés technológiájához
donságainak ismerete legalább a felsőpaleolitikumtól ismert (Dolny Vestonice, KLIMA 1963). A vonatkozó érceket szintén megtaláljuk már egyes őskori lelőhelyeken is. A réz célszerű felhasználásának első bizonyítékait a Közel-Keleten már a neolitikumot megelőző időszakból is ismerjük (pl. Ali Kosh - beli rézgyöngyök, i.e. LX. évezred FLANNERY 1968). Ezek a legkorábbi réztárgyak minden valószínűség szerint a termésréz hideg alakításával (kovácsolással) készültek. Az első ilyen réztárgyak Magyarosrszágon a középső neolitikumban bukkannak fel (HEGEDŰS 1981). Az ércek tervszerű feltárásának, bányászatának legkorábbi, híres példája a jugoszláviai Rudna Glava, Vinca B. időszakra keltezett rézbányája (JOVANOVIC 1971 ). A bányászat ekkor már több évezredes hagyományokra tekint vissza. Kezdve a középső paleolitikum kezdetleges kitermelő gödreivel, a szerszám-nyersanyag (elsősorban kova) bányászata erre az időszakra már kialakította mindazokat az eszközöket, szerszámokat és formákat, amelyeknek mai megfelelőit jelenleg is használják, ennek ellenére a fémbányászat - helyesebben szólva, ércbányászat mutat olyan jellegzetessségeket, amelyek a kovabányák esetében nem voltak megfigyelhetők, ezzel is utalva arra, hogy a fémművesség és a kőeszköz-készítés között az egykori emberek számára is világos minőségi különbség van. Ilyen jelenségek az ércbányákkal kapcsolatos szertartások, a bányák rendszeres visszatemetése - olyan jelenségek, amelyhez hasonlókat eddig nem tapasztaltunk. Ennek oka lehet a magasabb fokú specializáció, amely a fémek előállításával bármely szinten foglalkozó szakembert bizonyos mitikus erővel vett körül: gyakori motívum az, hogy az ércbánya valamiképpen sérti a Földanyát - a kőbánya, miért-miért nem, nem sérti. (*). Technikailag, ennek ellenére, az ércbányászat nem jelent lényegesen bonyolultabb folyamatot, mint a kovabányászat. Főbb vonalaiban a nyersanyag előkészítés és feldolgozás lényeges elemeit is megtaláljuk a specializált kőeszközkészítő műhelyek gyakorlatában. Az aprítást nagyméretű kvarcitkavicsokkal, ütőkövekkel végzik: a földműves közösségek gyakorlatában pedig a fejlett neolitikumtól megfigyelhető az egyes munkafázisok térbeli-időbeli szétválása. A szállítás hatékony módszere (feltehetőleg vízi szállítás) már jóval a fémeszközök tömeges megjelenése előtt megoldottnak tekinthető (ROSKA1934). Az ércolvasztás konkrét fogásai jelentik valószínűleg azt az innovációs ugrást, ami a fémtárgyak nagytömegű megjelenését és újbóli felhasználását lehetővé tette. Az ehhez szükséges pirotechnikai ismereteket azonban már a kerámiakészítés (égetés) jóvoltából jelentős tapasztalatokat nyertek. Nagyon valószínű, hogy a korai fémtárgyak a megelőző kő- és csonteszközök feladatait vették át - esetleg éppen a fémművesség következtében megjelenő, illetve jelentősebb szerepet nyert funkciókkal együtt. Ennek tárgyalása azonban jóval kívül esik ennek a dolgozatnak a tárgykörén. Amire még feltétlenül szeretnék utalni viszont a kőeszközök és a fémek előállításának rokon vonásait tárgyaló dolgozatomban, az az újrafelhasználás kérdése. A fémtárgyak óriási előnye a kőeszközökkel szemben, hogy lényeges anyagveszteség és minőségbeli romlás nélkül újjáalakíthatok. A másodlagos felhasználás kétségtelenül megvan a kő- és csonteszközök esetében is - egyes esetekben még az eredeti felhasználás korában, máskor akár több évezredes eltéréssel és jelentősen módosult funkcióban. A fémek esetében viszont szinte törvényszerű az újrafelhasználás, élesítés, újraöntés. Ennek messzemenő következményei voltak mind a fémek elterjedése, mind mai anyagvizsgálatuk szempontjából. összefoglalás A fentiekben egy kihalt régi mesterség eszköztárát, fogásait vizsgáltuk az aszódi kőbalta-készítők hagyatéka alapján, ugyanakkor megvizsgáltuk, mennyiben jelenthetett ez a mesterség szellemi-gyakorlati tőkét, előzményt az eszközkészítés ekkortájt kialakuló magasabb komplexitású formájának, a fémművességnek. Felhívtuk a figyelmet a leletanyag funkcionális-technikai összefüggéseire egy komplex módszerekkel vizsgált, nagy felületen feltárt lelőhely példáján. Lgfőbb tanulságként levonható következtetésünk, hogy a lelőhely teljes anyagát kell vizsgálat tárgyává tenni, hogy a telep életének belső összefüggései feltáruljanak. * A témában lefolyt vitáról lásd Sümeg Proceedings (1987). Érdekes ugyanakkor, hogy pl. a drágakőbányászatot ma is áldozó szertartások kísérik a hagyomáyos módon termelő közösségek körében.
