Népi vallásosság a Kárpát-medencében 8. Konferencia Balatonfüreden, 2009. október 1-3. (Laczkó Dező Múzeum Veszprém, 2013)

NÉPI VALLÁSOSSÁG A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN 8. szokás jelölni.

1 A honvágyturizmus résztvevője, a honvágyturista olyan utazó, aki az elképzelt, egykor létezett óhazát, a kényszerűen elhagyott szülőföldet keresi, nemcsak a maga, hanem a szétszórt közösség számára is. A kitelepítettek, elűzöttek számára ezek az utak és az ebből, illetve ehhez kapcsolódóan készült tárgyi vagy vizuális emlékek ugyanis segítenek újra alkotni vagy megalkotni, ha csak szimbolikus síkon, az egykor létezőt. A honvágyturizmus korai formái, legalábbis Németországban még, az 1950-es és 1960-as évekre nyúlnak viszsza. Ekkor ugyan a politikai helyzet miatt a szülőföldre nem, de ahhoz legközelebb, általában az államhatár tövébe tudtak csak ellátogatni és ott emlékezni. Ezek a határutazások, a határok által ugyan el nem választott, ám mégis az eltűnt múlttat kereső derenkiek esetében is megtörténtek. Az 1970-es és 1980-as években ugyanis a csehszlovák-magyar határzónában fekvő romközség egykori lakói is legtöbbször mint turisták tértek vissza szülőföldjükre. A határzónába való belépés így hivatalosan is igazolható volt, különösen úgy, hogy az egykori falu az országos kéktúra útvonalán fekszik. Az sem okozott feltűnést, hogy turisták elsősorban halottak napján és a falu kápolnájának ünnepén haladtak keresztül az egykori településen. Mivel Derenk felszámolása során mindössze az iskolaépület, egy feszület és a temető maradt érintetlen, így a visszatérők számára elsősorban ezek a helyek jelentették az emlékezés tárgyi formáit. A turistaként hazatérő elűzöttek - ha csak néhány órára is, de - ismét részét képezhették az egykori falunak, és megeleveníthették az arról őrzött vagy elképzelt képeket. Az elűzöttek és kitelepítettek emlékezete és emlékezetkonstruáló mintái mellett legalább ennyire fontosak az otthon maradottak, illetve a szomszédok által fenntartott és megjelenített képek is. Egy közösség eltűnése ugyanis nemcsak az elűzöttek számára jelent változást, hanem minden olyan csoport számára is, amelyek egykor valamilyen kapcsolatban álltak velük. A kontaktus erősségét talán az is jelzi, hogy a szomszédok kollektív emlékezetében meddig és milyen kép marad meg a másik oldalról, valamint az, hogy ennek „feltámasztására" milyen új folyamatokat indukálnak. Ennek tükrében válik számunkra igazán érdekessé az 1994-ben először megrendezett búcsú és annak visszhangjai. Mielőtt megvizsgálnánk magát az eseményt és a közösségek reakcióit, fontos hogy ismerjük a két települést egykor összekötő kapcsolathálókat, hiszen ezek nélkül aligha lennének értelmezhetőek a búcsúra adott válaszok. 1 A honvágyturizmus hazai és nemzetközi recepcióiról bővebben lásd Ilyes Zoltán: Az emlékezés és újratanulás terei - a „honvágyturizmus" mint tér- és identitásszervezés. In Fejős Zoltán - Szíjártó Zsolt (szerk.): Helye(in)k, tárgya(in)k, képe(in)k. A turizmus társadalomtudományos magyarázata. Budapest, 2003. 51-58. 84