Népi vallásosság a Kárpát-medencében 7/II. Konferencia Sepsiszentgyörgyön, 2005. szeptember (Sepsiszentgyörgy-Veszprém, 2007)

IV. Vallásos népszokások - Olosz Katalin. Unitárius iskolások karácsonyi és húsvégi veszekedő versei

Népi vallásosság a Kárpát-medencében 7. hiszen azokat gyermekek számára írta, s gyermekek adták elő) s tartalmuk evidensen kötődött valamilyen hibás emberi magatartás, rossz szokás, emberi gyengeség vagy társadalmi-etikai elvárás gondolatához. A lakodalmi veszekedők dialógusai természetszerűen a házasság illetve nőtlenség mellett vagy ellen érveltek, míg végül a házasság gondolatát pártoló meggyőzte vitapartnerét. A farsangi veszekedők leggyakrabban a férfi-nő ellentétre, az iszákos emberek kigúnyolására, a dohányosok megcsipkedésére, kikapós vagy lusta asszonyok, részeges, dologkerülő férfiak kipellengérezésére születtek, s amint az a Tiboldi visszaemlékezéséből felsejlik, az érintettek még akkor is magukra ismerhettek ezekből a dialógusokból, ha történetesen nem is személy szerint ők álltak a célkeresztben. Vagyis a felnőttek veszekedő verseitől nem vitathatjuk el a paszkvillusra emlékeztető hangütésben rejlő jobbító-nevelő szándék közösségi megnyilvánulását. A gyermekek húsvéti és karácsonyi veszekedőinek ilyen fajta célzatossága nem volt, előadóik egyértelműen csak arra törekedtek, hogy nagyotmondásokkal vagy egymás csepülésével mulattassák hallgatóságukat. ízelítőül álljon itt néhány részlet a Mailand Oszkár-gyűjtötte kányádi veszekedőből: Első fiú: „Ez a haszontalan/ Vigyorgó rút pofa/ Honnan került ide/ E tisztös faluba./ Ügy néz engem szembe,/ Mint egy tudós papot,/ Aki Kolozsváron/ Monétát is kapott." Második fiú: Ha szabad kérdeni,/ Az úr ki cigányja?/ A melyeket őrzött tegnap,/ Ki csordája?/ Haszontalanságot jár/ Az esze, szája." Miután több strófán át így fricskázzák, gyalázzák egymást, előáll egy harmadik fiú, aki nagyotmondásával hoz új színt a dialógusba: Harmadik fiú: „Szervusztok homilusz/ Már én is itt vagyok./ Úgy fázik a lábam,/ Hogy szinte megfagyok./ Mióta utaztam,/ Azóta megláttam,/ Hogy egy bolha mint fut/ Egy báránycímerrel,/ Ugyan poroz az út./ Megszólítom s mondom:/ Add ide azt a húst,/ Öljön meg a hurut./ De megtér a szókra/ Feltátja a száját,/ Mutogatni kezdi/ Fekete agyarát;/ Mint egy lator tigris/ Úgy hányja j'az farát./ „Hallod-e, hallod-e,/ Kutyafortéjj, mater!/ E húst tőlem könnyen/ El nem veszed, fráter,/ Álljon elé ojjan,/ Mint te vagy huszonöt/ Mégis meglátom majd/ Mejjik lesz a győzött.." A harmadik fiú dikciója után ismét az első fiú veszi át a szót, hogy elmondja a záró strófát: „Ezen tréfák után/ Már még egyet szólok,/ Ha engem e házból/ Ki nem hajtanának:/ Áldja meg az Isten/ Mindennemű részét/ Ezen szent ünnepnek,/ Elejét, közepét,/ Lelki csendességben/ Hogy érhessék végét." Szándékosan idéztem a kányádi szöveg részleteit annak bemutatására, hogy a veszekedők egy része mennyire nem kötődött a naptári ünnep eseménytörténetéhez. A záró strófáig még csak az sem derül ki, hogy valamilyen sátoros ünnep 148