Népi vallásosság a Kárpát-medencében 6/I. Konferencia Pápán, 2002. június (Veszprém, 2004)
A mindennapok és az ünnepek vallásossága, Szentelmények - Csukovits Anita: Egy vallásos céhszokás továbbélése napjainkban – a váci hentesek és mészárosok miséje
Népi vallásosság о Kárpát-medencében 6. szarosok iratai csak vallásos, illetve egyházi célú adakozásról szólnak, rendszeres tevékenységről nem. A hentes ipartársulati jegyzőkönyvek, kimutatások és a Felsővárosi plébánia gazdasági iratai egyaránt élénk társulati hitéletre engednek következtetni. A Jézus nevenapján tartott miséről sajnos leírás nem maradt fenn, az elszámolások csupán a misealapítványra, a kántornak, harangozónak, ministránsoknak, a gyertyákra, viaszra, virágokra, szalagokra kifizetett összegeket jelölik meg, évről-évre. 17 A Felsővárosi Plébánián a henteseken kívül a váci földművesek, valamint a kőműves iparosok tartottak még külön misét. 18 A XVIII. században miséztető többi céhről XIX. századi forrásaink nincsenek. Az ácsok és a kalaposok miséjének emlékét csak a szájhagyomány őrizte meg. A két szakma művelői a XX. század első felében még szintén ílymódon demonstrálták összetartozásukat. A két húsos szakma több évszázados különállásának a város és a technika fejlődése vetett véget. 1937-ben az addig a Gombás patakon működő kis, korszerűtlen, higiéniai szempontból nem kifogástalan vágóhidak helyén felépült Vác modern vágóhídja. A vágóhíd sarkára a hentesek és mészárosok adományából feszületet is állítottak. Többen mindkét szakmát kitanulták, a váci hentesek és mészárosok ettől kezdve közösen képviselték érdekeiket, a hentesek Jézus nevenapi miséje pedig közös identitástudatuk részévé vált, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Az esemény nem hivatalos keretek közt szerveződött, hiszen a Vác és Vidéke Ipartestület nem volt gazdája, a hentesek és mészárosok pedig az ipartestületen belül ekkor már nem alkottak önálló társulatot. A szervezést néhány agilis mester végezte, ők intézték, immár közösen a felsővárosi plébánossal a misével kapcsolatos tennivalókat. Mivel tisztségviselőik nem voltak, az érkezési sorrend döntötte el, ki viheti a zászlót és ki a gyertyákat. A második világháborút megelőző időben a "hentes mise" jelentős eseménnyé nőtte ki magát, a misét 3 napig tartó szakmai rendezvénynek, tapasztalatcserének, árubemutatónak nevezhető eszem-iszom követte a városi Nagy Sörházban, melyen a város és környékének hentesei és mészárosai, valamint családtagjaik mulatták együtt az időt. A misén a hentesek 1867ben készült Szent Mihályos zászlóját vitték ki, a korábbi céhzászló 1849-ben hadizsákmányként az orosz csapatok kezére jutott. A két világháború közötti időszakban a város jelentős vallásos ünnepein, feltámadási, úrnapi körmeneteken, hétkápolnai búcsún ugyancsak zászlójuk alatt vonultak ki, s használták a zászlót temetések alkalmával is. Ezt a zászlót vitte ki a misére 1945. január első vasárnapján a városban maradt egyetlen hentesmester, a kisváci református Kurdi Ferenc. Ki elesett, ki a fronton, ki hadifogságban várta a háború végét, így a református mester feladata, kötelessége, belső kényszere volt, hogy a hagyományt továbbvigye. Az 1950-es, 60-as években nagy nehézségek árán sikerült megőrizni a folyamatosságot. Az államosítás után a vágóhídon és az 383
