Népi vallásosság a Kárpát-medencében 6/I. Konferencia Pápán, 2002. június (Veszprém, 2004)

Egyháztörténet, egyházfegyelem, történeti források. Felekezetek együttélése - Pilipkó Erzsébet: A „nemlétező” görög katolikus egyház működése Kárpátalján 1949-től 1898-ig

Népi vallásosság о Kárpát-medencében 6. formálódott. Húsvétkor például közösségileg elvégezték az ünnepi szertartást, azonban parókus híján kimaradt a gyónás-áldozás szentsége és az ételszentelés. Az 1960-as évektől - miután a hatóság a templom berendezését, szakrális tárgyait elkobozta s a festett falakat fehérre meszelte, azt remélve, hogy ezáltal a templomot alkalmatlanná teszi a transzcendenssel való találkozás helyszínéül, és megszüntetheti az erre vonatkozó találkozási alkalmakat -, a közösség a maga belső igényei és szűkös lehetőségei szerint, a jelentésétől megfosztott templomot "újraszakralizálta". A bezárt templomról "leverte a lakatot" s otthonról hozott szentképeket, kegytárgyakat, sőt házi készítésű ikonfalat és faragott fapadokat helyezett ott el, hogy folytathassa az összejöveteleit. A visszatekintő egyéni elbeszélések kevésbé térnek ki a szertartások tartalmára, az emlékezet élesebben őrizte meg azt a folyamatos küzdelmet és feszültséget, amelyet a közösség folytatott görög katolikusságáért és a templom megtartásáért az állami hatóságokkal szemben. Az újonnan összegyűlt berendezést ugyanis a hatóság ismét elkobozta, sőt a "rebelliseket" felelősségre vonta: „...összeszedtek mindent és elvittek..., és akik felszólaltak erősebben, másnap rögtön rajkam (járási pártbizottság), büntettík, leültették tizenöt napra, tízre, méket mennyire büntették... Ez a "macska-egér harc" összesen háromszor ismétlődött meg, miután az állami szervek 1985-ben azt a végleges döntést hozták, hogy a templomban állandó tárlattal ateista múzeumot rendeznek be: így kerültek Lenin-portrék s ateista jelszavak a szentképek helyére. Ezt követően a közösség - az 1990-es egyházpolitikai változásokig - ténylegesen templom nélkül maradt. Egyes családok alkalmi jelleggel ellátogattak a szomszédos falvak vagy rokonaik egyházközségének templomaiba, és ilyenkor sajátos módon nemcsak a római katolikus, hanem a reuniált görög katolikus parókus vagy ortodox pópa szertartását is szívesen meghallgatták. A közel négy évtizedig tartó küzdelem, a folytonos bizonytalanság, a vallási szocializáció és kontinuitás hiánya az emberek tudatában hosszú távon identitászavart okozott. (Az 1990-es változásokat a közösség már megosztottan fogadta: voltak, akik a pravoszláv egyház mellett voksoltak). Az ungvári járás magára maradt magyar görög katolikus közösségei sem fogadták be a szláv nyelvű "eredeti" ortodox pópát, ők az ungvári római katolikus egyházhoz csatlakoztak közösségileg:

14 „...az én szülőfalumba (Sislócon) a tisztelendő urat elvitték, ő el is köszönt, ...és ő mondta a népnek, hogy úgy cselekedjenek, ahogy jónak látják..., ... egyszer eljött egy pravoszláv pap, én már nem emlékszek rá, hogy ki vót az, csak egyedül vöt a templomba a pap a harangozóval, Róza nénivel, senki a világon nem ment a misére, s aztán többet nem is jött Sislócra, ...aztán az összes görög katolikusok a római katolikus templomba jártak be a városba Ungvárra... " (Sislóc) E döntés mögött a vallási vonatkozáson túl valószínűleg etnikai motiváció is meghúzódott, ha arra 271