Népi vallásosság a Kárpát-medencében 6/I. Konferencia Pápán, 2002. június (Veszprém, 2004)

Viga Gyula: Előszó helyett

Népi vallásosság a Kárpát-medencében 6. tikai színezete támad idehaza a vallásnak, vallásosságnak.) A társadalmi-politikai változás minden tudomány működésére, mondhatjuk, fejlődésére kihat — áttételesen még a természettudományokra is. Mindez természetesen fokozottan igaz a vallási néprajzra! Ha valaki újraolvassa Kosa László akadémikus bevezető gondolatait az első, az 1990-ben Sepsiszentgyörgyön rendezett konferencia anyagát közreadó kötetben, s a mostani ötödikben, az 1999-es pápai konferencia anyagát tartalmazóban, pontosan érti, mire célzok. Magam mégsem gondolom, hogy csupán a hatalmi váltás, az egyházak és a vallások számára megnyílott társadalmi tér az, ami ennek a kutatási iránynak a pezsdülését hozta. Úgy látom, hogy a problematika mögött kitapintható a társadalom alulról építkezése, a közös kulturális múlttal bíró, azt hordozó lokális közösségek identitástudatának megkeresésére és kifejezésére irányuló akarat is. A témakör a másik oldalon a nemzeti önkép újra megrajzolásában, az egyetemes magyar kultúra — nem utolsósorban vallási gyökereiben és kereteiben megnyilatkozó — megfogalmazásában és vállalásában, egészében a közös kulturális és társadalmi vonások artikulálásában jelenik meg. Örvendetes, hogy az ezekkel összefüggő organikus folyamat-kutatások egyszerre vezetnek az elzárt, lassabban polgárosodó peremvidékek néprajzi-antropológiai újra felfedezésére, s az azokban is megragadható — az etnikumok és vallások együttélését organikusan feltételező — általános vallástörténeti és művelődéstörténeti összefüggések megfogalmazására. Sajnálatos, hogy mindezek, ill. az ezekhez való viszony, egyre inkább kettészakítja a magyar társadalmat. A dolog természetéből fakad, hogy a mai vallási néprajz nem azonos — nem is lehet azonos — semmiféle előzményével. A közvetlen elődöknek tartott Bálint Sándor vagy Scheiber Sándor — hogy más kört is említsünk — után átszakadtak a szakmai gátak is: nem beszélhetünk ma már általában vallási néprajzról. A teológián kívül is számos — korábbi és a problematikában most helyet kérő — új szakág rajzolódik az egyháztörténettől, egyházi építészettörténettől a liturgiatörténetig, a szakrális tárgyak históriájának elágazásáig: a klenódiumok vizsgálatának az egyházművészet és iparművészet felé mutató értelmezésétől a köznapok szakrális tereinek és tárgyainak néprajziantropológiai tárgytörténetéig. A terek szakralizációja, annak szerkezete és értelmezése az elmúlt évtizedekben nőtt önálló stúdiummá, de a jeles napok szokás- és folklórhagyományának értelmezése sem azonos a néhány évtizeddel korábbival. Új feladatokkal találkozik a vallási néprajz kutatója a műfajelméletben, a lélektanban, a változásvizsgálattal és az egyén szerepének mélyreható elemzésével kiegészült — mondjuk így — komplex kultúra- és társadalomkutatásban is. (Önmagában már az is eldöntendő kérdés, hogy vallási néprajz vagy népi vallásosság a kutatás tárgya!) Mert látható, hogy nem csupán a vizsgálatok — szóba jöhető — eszköztára és módszertana alakult át a 20