Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5/II. Konferencia Pápán, 1999. június 22-24. (Veszprém, 2001)

Egyháztörténet, felekezetek együttélése - Dénesi Tamás: Remeték a veszprémi egyházmegye területén a XVIII. században

Egyháztörténet felekezetek együttélése te szavunk is származik, az ott élő emberek, a remeték megnevezése. A Kr. u. 4. században Szent Antal és Szent Pál remeték hatására egyre többen gondolták úgy, hogy a köves-tüskés sivatagot imával, böjttel, kevés kézi munkával, önmegtartóztatással, meditációval és a démonok legyőzésével a lélek paradicsomává akarják változtatni, itt akarják követni Krisztust, így akarnak eljutni a szív békéjének (apatheia), a szüntelen imádságnak az állapotába. A remetéket nem írott szabály, regula tartotta össze és alakította, hanem egyegy kiemelkedő személyiség. Ezeket nem választották, hanem életszentségük jelölte ki őket, hogy lelki táplálékot nyújtsanak azoknak, akik tőlük tanulni akartak. így nagyon fontos volt a remetéknél a személyes mester-tanítvány kapcsolat. A mesterek mély lelki bölcsességéről tanúskodó rövid, tömör mondásaikat, tanításukat továbbadták élőszóban, később gyűjtötték is, sokszor kis anekdotikus keretbe foglalva. Ezeket a tanító jellegű, sokszor történetbe foglalt mondásokat apophtegmáknak nevezzük, és Apophtegmata Patrum címen az 5. század végén görög nyelven állították össze az atyák nevének alfabetikus sorrendjében. Nem sokkal a remeteség megjelenése után Pakhomiosz az elszórt remetékből közösséget teremtett és ettől a ponttól kezdve - noha remetéket minden korban találunk - a szerzetesség fejlődése a rendezett közös életre (koinosz biosz) irányult.

4 Nyugaton már a 4. század végén ismertté vált Remete Szent Antal élete. Ebben az időben számos remete élt Itáliában, Galliában és a környező szigeteken. Galliában Tours-i Szent Márton nyomán alakult ki a remeteség (Ligugé). Szent Benedek előbb maga is megtapasztalva a remeteélet nehézségét, Regulájában csak azoknak ajánlja a magányos életet, akik már megedződtek a monostorban és ki is állták a próbát.

5 Az 5-8. században a brit szigetek is benépesültek szigorú életmódot követő remetékkel. Jeromost és Ágostont is megérintette a remeteség lelkisége.

6 A 10. századtól a korábban már reformmozgalmakon túljutott, többé-kevésbé egységes és a nyugati világban még mindig egyedüli benedeki szerzetességen belül a világ és a lelkiség változásának megfelelően különböző útkereséseknek lehetünk tanúi. Cluny, Hirschau, Gorze, a ciszterciek és a már nem benedeki premontreiek új utakat jártak. Ezen szerzetesi mozgalmak közé sorolhatjuk az aszketikus életre vágyók, a világ romlottságától elvonulni akarók törekvéseit is. A keleti szerzetesség aszketikus eszményeit és életmódját szentföldi zarándoklatokon, s a Dél-Itáliában a 6. századtól jelen levő görög monostorokban ismerték meg. A Nyugat-Európában elterjedt remetemozgalom Itáliában, annak is bizánci befolyás alatt álló déli részén alakult ki. Rossanoi Szent Nílus dél-itáliai remetéskedés után Rómától nem messze alapított keleti kolostort. Követőinek életmódjára mindvégig a keletiesen mértéktelen aszkézis volt jellemző: az önostorozás, a szélsőséges böjt, a vízivásra is kiterjesztett önmegtartóztatás, láncok és páncél viselése a csupasz bőrön. Kortársa, a ravennai San ApoUinare in Classe apátja, Szent Romuáld 80