Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5/II. Konferencia Pápán, 1999. június 22-24. (Veszprém, 2001)

Egyháztörténet, felekezetek együttélése - S. Lackovits Emőke: Különböző felekezetű közösségek együttélése a Veszprémi Egyházmegyében a XVII-XX. században

Egyháztörténet, felekezetek együttélése ahol vallásuk gyakorlására lehetőségük nyílott. 24 Ezt megelőzően a Rákóczi szabadságharc ideje alatt a protestánsok vallásgyakorlatát helyreállítandó, a korábban protestáns közösségek elűzték az időközben odahelyezett katolikus plébánosokat és helyöikbe protestáns - többnyire református - lelkészeket ül­tetettek, mint pl. Ősiben, Hajmáskéren, Vörösberényben. Ugyanakkor a törvényesség betartásának biztosítására vallásügyi biztosokat neveztek ki, akiknek tevékenysége nyomán az egyháztagok számarányának megfelelően döntöttek a templomok és egyházi ingatlanok sorsáról, igyekezve a protes­tánsokat ért sérelmeket orvosolni. Különösen jelentős volt ez a tevékenység Komárom megyében, ahol a 17. század második felében a legdurvább fellé­pések sorozatára került sor a protestánsokkal szemben, gyakran fizikai erő­szakot is alkalmazva és a legkegyetlenebb megtorlástól sem visszariadva. El­szenvedték mindezt az itt élő protestánsok a katolikus földesuraktól, a főpa­poktól, a várkapitányoktól. A kor református vértanúi szenei Száki János ékeli lelkész és Suri Lőrincné lelkész özvegy voltak. Ugyanakkor ez az idő­szak sem volt mentes az erőszaktól, hisz éppen a korábbi üldöztetések meg­torlásaként adott válaszképpen került sor a katolikus papok zaklatására, sőt, üldözésükre is. Pl. a Mezőföld széléről kenései plébános a Balaton jegén egy szál reverendában menekült Almádiba, majd onnan Veszprémbe, miután alaposan elverték őt a kurucok, és a puszta életét alig sikerült megmentenie. Elmenekült az üldöztetések miatt a vörösberényi plébános is. A tapolcai plé­bánosra egy tíz fős csapat támadt rá, s „addig verték, amíg testében épség volt". 25 1711 után viszont ismét folytatódott a protestánsok elnyomása és vallás­gyakorlatuk korlátozása, sőt, megszüntetése, de valamivel kevesebb kegyet­lenséggel. 26 Az 1720-as évektől a Türelmi Rendeletig, 1782-ig azonban változatlanul cél maradt, legfeljebb lassabbá vált a protestáns közösségek felszámolása. Kitartóan folyt a katolikus restauráció, amelyben a hitszónokoknak, a barokk vallásosságnak, az érzelmekre ható látványnak különösen jelentős szerepe volt. Ezek döntően a jezsuitákhoz kapcsolódtak, akiknek evangelizációs tevé­kenysége nyomán, erőszak alkalmazása nélkül is jelentős számú protestáns áttérés történt a katolikus egyházba. Hallgatóságukat érzelmeiken keresztül igyekeztek meggyőzni, nem kevés sikerrel. Nem véletlen, hogy szigorúan meghagyták a protestáns közösségek a lelkész-árvák és a szegény családok gyermekeinek ingyenes taníttatását, „nehogy a jezsuitákhoz való menetelre alkalmok legyen". 27 Természetesen nem állítható, hogy egyáltalán nem tör­tént tevékenységük során erőszakosság, hisz Révkomáromban előfordult ­igaz, hogy még a 17. század végén - , hogy a katolikus ünnepen (szt. Adal­bert napján, április 23-án) a kertjeikben dolgozó reformátusokat a jezsuita páter saját kezűleg kezdte ütlegelni ünneprontásért, mire ők botokkal, fej­székkel, seprőkkel támadtak rá, s csak a várőrség gyors beavatkozása mentet­742

Next

/
Oldalképek
Tartalom