Népi vallásosság a Kárpát-medencében 5/I. Konferencia Pápán, 1999. június 22-24. (Veszprém, 2001)

Imádságok, szakrális szövegek - Erdélyi Zsuzsanna: Az archaikus népi imádságszövegek történeti előképei

Imádságok, szakrális szövegek születésű Simon Ferenc Józsernéből. Emlékezetes szép szavai ide kívánkoznak, hogy megérthessük miképpen lehetséges, hogy akár Moldvában, akár Calabriában, vagy valamelyik sváb öregasszony középkori szövegeket énekel/imádkozik (vö.: carmen sive oratio meghatározás a népi imádságok középkori szövegelőképeire). Miképpen lehetséges, hogy „vala" sorvégi rímekkel telített imádságokat gyűjthettem nemcsak csíki-bukovinai-moldvai öregeinktől, hanem még délalföldi, somogyi, zalai asszonyoktól is. Hogy is mondta Simonne: „...én ha a ker'be bementem, énekeltem, ha mezzőre mentem, útra, hogy nem volt senki véllem, hát én eszket mindenütt énekeltem. Otthon es egyedül vótam, énekeltem, erőst szerettem az énekeket. Osztán mikor éjjel megébrettem, akkor terekettem, hogy még mejjiket felejtettem, mejjiket nem felejtettem? Hogy mindegyiket tuggyam..." Ahogy _ mondja: „...erőst szeretném, hogy el ne vejszenek azok a régiek!" Közülük a legtöbbet a nagyanyjától tanulta: „...a nagyanyámtól, anyókámtól. Tőlle tanóltam. Minden este felmentem hozzá, szegény ezvegy vót, ugye gyermek nem vót semmi. Mi, otthon, sokan vótunk, gyermekek, testvérek, én örű'tem, mikor mehettem anyókámval háljak, nagymamávol. S akkor ő leű't a székre én ültem melléje s az énekeket nagyon szerettem s akkor ő minden este eszket elénekelte nekem, ameddig én megtanú'tam..." Л szellemi előbbrejutás lehetséges forrását, a betű ismeretét nélkülöző s ennyire fájlaló emberből így tör ki a sorsa/szegénysége okozta elkeseredés, talán még harag is: „...írást nem tudok, egy betűt nem tudok, de fejből, ha meghallottam, má én akkor megtanóltam. S úgy felvettem a fejembe mindent. Mert örökké sírtam, búsultam, édesapám mér nem adott ingem iskolába? (Szenvedélyesen még hetven év távlatából is.) De amikor ugy van, hogy az iskolába jártak az én számbeliim, kellett vóna mennyek, akkor a leánygyermekeket nem kényszerítették, hanem csak a fiúgyermekeket. S én sírtam édesapámnak, hogy mé' nem enged iskolába? Erőst szerettem vóna! De vótak eccséim s akkor azt mondta: „Fiacskám, ne ám búsíts, mert neked nem muszáj menni, nem köteles, csak ha lehet! De a fiúgyermekeket kell iskolázzam, szegény ember vagyok, nem győzöm. (Keserűen.)" S ezért nem tanótam én csak iskolát! De úgy bánom most es, ha én tudnék írni, írást, én nem itt lennék, ahol most vagyok. Ott lennék, ahol magik vannak valahol! Mennyi imádságot elmondék, mennyi éneket elmon'tam, hát szeretném, hogy vegye írásba s végezze, aztán mondja el, aki tud írni... hogy meg ne akaggyon benne..." A szóbeli kultúra folyamatosságát biztosító ilyen magatartás gyakori jelenség, amit magának a hagyománynak a megléte és archaikus műfajainak sok száz éves múltja is bizonyít. Azért is tettem e kis kitérőt, hogy lássuk: nemcsak a magyar irodalom középkorvégi betűvetői, a kolostorok celláiban fordító-másoló szerzetesek közvetítették koruk szellemi értékeit, hanem az írástudatlan nép is föl tudta mutatni a maga Nyujtódy Andrásait, Tétémy Páljait, Halabori Bertalanjait, Kálmáncsey Lászlóit, Pápai Páljait, Ráskai Leáit, 131