Pilipkó Erzsébet – Fogl Krisztián Sándor (szerk.): Konferencia Veszprémben a Laczkó Dezső Múzeum és a Veszprémi Hittudományi Főiskola közös szervezésében 2014. május 20-23. - Vallásos kultúra és életmód a Kárpát-medencében 10. (Veszprém, 2017)

Janka Ferenc: „Vestigia Dei” Interdiszciplináris párbeszéd a vallásosságról

VALLÁSOS KULTÚRA ÉS ÉLETMÓD A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN 10.

ugyanis értelmezni. Hallgatni kell, azért, mert az beszéddel ki nem fejezhető, vagy azért kell hallgatni, mert nincs. Petőfi írja A Tisza című versében:

„Oh természet, oh dicső természet!/ Mely nyelv merne versenyezni véled?/ Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,/Annál többet, annál szebbet mondasz. ”

Ennek a gondolatmenetnek szinte tankölteménye lehetne, az oly sok magyar gyermek által már óvodában tanult vers, amely már címében is jelzi, hogy Füstbe ment terv. A költő eredeti szándéka, hogy szép szavakkal fejezze ki érzelmeit édesanyja iránt, talán valóban nem sikerül, mégis egy olyan tartományba vezet el bennünket, ami emberi szavakkal kifejezhetetlen. Az anya megszólításának tervezgetése („

Miként fogom szólítani/ rég nem látott anyám?") a perszonalista filozófia kijelentésének igazságátjuttatja eszünkbe: „Istent megszólítani lehet, de kimondani nem”. Egy személy megszólítása mindig valóságos kapcsolatot hoz létre, de sohasem meríti ki a személy misztériumát. Az imádságban, a fohászban a könyörgésben megszólítjuk az Istent, akkor is, ha tudjuk, hogy létének egész gazdagságát soha nem fogjuk tudni kimeríteni.

A megszólítás után a transzcendálás különböző fokozatainak és módjainak költői leleményű megfogalmazásaival találkozunk: kilépünk a mennyiség, a számok általi meghatározhatóság világából. Abból a tudományok fejlődése szempontjából lényeges, később azonban az embert a mennyiségi dimenzió uralma alá gyűrő világból, amelynek kezdetét Galileinek az újkor hajnalán tett kijelentése illusztrálja: „mérj meg mindent, ami mérhető, s ami nem az, azt tedd mérhetővé”. Aztán túllépünk a minőség, az esztétikum kategóriáin is. (S jutott eszembe számtalan/ szebbnél szebb gondolat). A késő ókori teológia által kidolgozott analógiás beszéd hármas útjával találkozunk itt is. A mennyiség tagadása (számtalan) és a szépség nyelvileg is gyönyörű fokozása {szebbnél szebb) a lét misztériumának magasságába emel. A költői ihlet lendülete az időből és a térből is kiléptet bennünket. A „Mig állni látszék az idő,/ Bár a szekér szaladt." A szentírási kairosztés kronoszt juttatja eszünkbe. A kronosz a szekér szaladásának látható és mérhető ideje, „a változás mértéke, az előbbi és a későbbi szerint” {Arisztotelész), míg a kairosz az időtelen, állni látszó tartam {Bergson), az örökkévalóság szent idejének előíze az ember ünneplő pillanataiban. De nemcsak az időből, hanem a térből is kilépünk: „S a kis szobába toppanék/Röpültfelém anyám...". A betoppanás hirtelensége és a repülés nyilvánvalóan nem fizikai, hanem szellemi dimenziója feloldja a földi test térbeli nehézkességének korlátáit. A vers kudarcot sejtető címe itt válik valósággá és egyszersmind boldogító önfelülmúlássá: a verbális kommunikáció, a beszéd terve valóban füstbe ment, de a néma ölelés és csók két egymásra régóta várakozó szerető szív találkozásának szavakkal ki sem fejezhető örömét mondja el. „S én csüggtem ajkán szótlanul, / Mint a gyümölcs a fán."

20