Pilipkó Erzsébet – Fogl Krisztián Sándor (szerk.): Konferencia Veszprémben a Laczkó Dezső Múzeum és a Veszprémi Hittudományi Főiskola közös szervezésében 2014. május 20-23. - Vallásos kultúra és életmód a Kárpát-medencében 10. (Veszprém, 2017)
Vallástörténet, egyháztörténet, történeti források - Fogl Krisztián Sándor: Társadalmi konfliktushelyzetek a veszprémi egyházmegyében 1847 és 1849 között (A plébános és a káplán viszonya, esettanulmányok)
VALLÁSOS KULTÚRA ÉS ÉLETMÓD A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN 10. mely ügyek esetében tette lehetővé a forrásadottság az alaposabb vizsgálatot. Megállapításaimat, a feltárt esetek alapján fogalmaztam meg, vizsgálataimat a jövőben egy tágabb időintervallumra kívánom kiterjeszteni, egészen az Osztrák császárság és a Szentszék között 1855-ben kötött konkordátumig. A szabadság-eszme és a társadalmi átalakulást kísérő „újdonság-” és „szerencsevadászat” megfigyelhető a szerény anyagi körülmények között élő káplánok esetében is. A vizsgált esetekben tetten érhető a mellőzöttség érzése, ami jól alátámasztható a két, később katonának állt pap, Trimmel Sándor lesencetomaji és Kukacz István pápateszéri káplán esetében. A hazafiasság érzése mellett még mi motiválhatta ezeket az embereket? Mindkét pap levelében megfigyelhető a „mellőzöttség érzése”: Trimmel meg is említette, hogy 12 év kápláni szolgálat után nem kapott plébániát, ezért csatlakozott a nemzetőrséghez. Kukacz István eseténél is előjön, hogy döntését anyagi haszonszerzés motiválta. Mindent ösz- szevetve megállapítható a vizsgált plébánosi panaszok elemzése során, hogy nem kizárólag a hazafiasság vezethette a káplánokat a hadszíntérre, hanem feltételezhető egy jobb, anyagilag stabilabb életperspektíva reménye. Pflum Jánosnál érzékelhető, hogy a konfliktust közte és Bán István plébános között nem annyira a személyes ellentét, hanem sokkal inkább az okozta, hogy miután javadalmától megfosztották, 10 év plébánosság után ismét segédlelkész lett, ami mind anyagi, mind társadalmi szempontból presztízsveszteséget jelentett. Tomcsányi István káplán ellen a merenyei és a tapsonyi plébános is panaszt tett az egyházmegyei hatóságnál makacs természete miatt, mondván, hogy az alárendeltséget nem bírja. Pappá szentelését követően hosszú évekig segédlelkészként tevékenykedett, viselkedésének hátterében óvatosan következtetve a mellőzöttség érzése állhatott. Kemény János tabi káplán esetében megjelenik a világiakhoz való közeledés is. Forrásokban utalásokat találunk arra, hogy a templomon kívül inkább világi helyeken tartotta a kapcsolatot a káplán a hívekkel, például kocsmában. Vizy József kapomaki káplán ügye egy konfliktushelyzetet mutat be a plébános és a káplán, valamint a plébános és az alesperes között. Az ő esetében is kimutatható a világiakkal való társas érintkezés fokozódása. (Babos József uradalmi ügyészt jó barátjának nevezi meg.) Összességében tehát elmondható, hogy a fentiek tükrében az 1847—1849 közötti időszakban, a veszprémi egyházmegye alsópapságának sorsa a vizsgált esetek, események kontextusába helyezve folyamatos anyagi egzisztencia-vesztéssel fenyegetett, mind a társadalmi megbecsültség, mind az anyagi jóllét tekintetében. 130
