Dr. Geiszt Jakabné szerk.: Múzeumi Diárium 1993 (Veszprém, 1993)

„Hozzátok csak el hozzám!..."

lac servit fölvágta, megvarrta, meg is gyógyult. Bátyám lovának a pofája egyszer kocsirúdba akadt, fölszakadt. Bevittük Veszprémbe a Tóth állatorvoshoz, aki összevarrta, de aztán a sebet nagymama gyógyította meg. Farkasalma levével mosogatta. Ezeket a növényeket ő maga szedte, ismerte a helyeket. A pallás tele-lógott mindenféle füvekkel. Volt, hogy a tehén, mikor megborjadzott, nem tudott letisztázni. Nem tudta kiüríteni a méhlepényt. Akkor papucsokat akasztott rá és úgy kijött. Megfordította a tehénben a borját, ha az lábbal volt előre, hogy a feje jöjjön elől. Volt, hogy anyakocán segített, mert nem tudott megindulni az elles; belenyúlt. Huszonnégy évesen lett özvegy a három gyerekkel. Egyedül gazdálkodott, még kaszálni is kaszált. Volt neki elege! ' ' 2. Dédunokája, Ujj Józsefné, sz. Amhoffer Teréz, 61 éves (1989): „Stumpfhauser dédanyámra emlékszem, egy rendkívül helyes, okos aszszony volt. Az annyi mindenhez értett, hogy sok ember fordult hozzá jótanácsért, segítségért. Rendkívüli kézügyessége volt. Ha távol volt a bábaaszszony, ő vezette le a szülést. Beteg asszonyoknak adott tanácsokat, főzeteket. Öcsém sovány volt, beteges, dédnagyanyám azt mondta: bízzák csak rá! Olyan helyzetbe' volt már, hogy nem sok remény volt hozzá. Forrásvízben csinált ilyen rizs- meg levélfőzeteket, abba fürösztötte. Hiába volt a tituláció, hogy angolkóros a gyerek, - ő meggyógyította! Hála Istennek, szép szál ember lett belőle... Fajszon nem volt sok keresztszülő, csak egy. De olyan volt azért, hogy egy valakinek sok kereszt-gyereke volt. Az divatba volt. Az én dédanyámnak például volt harminchárom. Volt köztük cigánygyerek is, meg a legelső családból is. Mert jómódú volt, meg a bábáskodásból, - hát adni is tudott! Az erdőbe, sátorba lakó cigányasszonyokhoz is ugyanúgy vitték a komatálat, mert a cigányasszony ugyanúgy megkapott mindent, mikor szült. Egy igazi komaasszony, a dédnagymama is, vitte nekik. Ha a bába látta, hogy a gyerek nem életképes, nem vártak semmit, megkeresztelték, ő is. De én is megtettem, amikor egyszer egy rokon kisfiú hatodik, vagy hetedik hónapban megszületett és nem lehetett rajta segíteni. Bepólyálták én meg tartottam a meleg fölé, élesztgettem. Közbe' elmentek papért. Már csak gyengén pihegett, így a házi keresztségét én már föladtam neki. Egyszerűen: kis víz, kis só! Mondtam: „ÉN MEGKERESZTELLEK TÉGED AZ ATYA, A FIÚ, SZENTLÉLEK NEVÉBE', FERENC, A TE VÉDŐSZENTED VEGYEN OLTALMÁBA!" - és akkor egy kis keresztet rajzoltam a homlokára, az ajkára (itt az állára mutat), s akkor így ez egy elfogadható keresztség volt, vízzel és egy pici sóval. Mikor odaért a pap, még lélegzett a gyermek, akkor föladta neki ő is. Szóval dédnagymamám is így tett." 3. Dédunokája, Eigner Mihály 65 évesen emlékezett (1990): „ ... Tudtunk még akkoriban ilyen német vallásos énekeket, amiket nem könyvből tanultunk, olyat is, amelyiket a pap nem szeretett. Különösen az