Dr. Geiszt Jakabné szerk.: Múzeumi Diárium 1992 (Veszprém, 1992)

Laczkó Dezső a Kaukázusban

dolgot feljegyzett és lerajzolt útinaplójába, amelynek első kötete mintegy 150 oldalnyi gépelt szöveget és közel 60 ábrát tartalmaz. Sajnos, a második kötet eltűnt vagy eddig még ismeretlen helyen található, így csak az expedí­ció első szakaszáról vannak részletes ismereteink. A már említett társaság vonaton utazott Temesvár, Orsova, Bukaresten át Brailáig. Itt rövid időre megpihentek, miközben román barátaik egy halásztanyán vendégül látták őket: „hogy mennyi figyelemmel voltak irányunkban az emberek, - írja Laczkó - elég felemlítenem, hogy a tejgazdasági épület és halásztanya ma­gyar nemzeti színű zászlóval is voltak díszítve, és a vendéglős, ahol ismét potya vacsorát ettünk, magyar tárgyú képet akasztott a falra és az „Éljen"­nel körülsujtásozott tortát is magyar színekkel díszített tartóra helyezte. A románoknak, különösen a brailaiaknak irányunkban tanúsított barátságos viselkedésére mindig a legnagyobb örömmel fogunk visszaemlékezni." Másnap tengeri hajóra szálltak és június 14-én érkeztek meg Odesszába, ahol Déchy vacsorával várta Őket: „éjfél után kettőkor elmentünk a Grand Hotelbe, ahol egy szép fedett nyári mulató is van női zenekarral, énekes­nőkkel és a város előkelőbb kokottjaival. Pezsgőztünk (1 üveg 7 rubel)" ­jegyzi fel naplójába Laczkó. Az útközben érintett fekete-tengeri kikötővá­rosokban általában rövid időre partra szálltak. Az egyik ilyen alkalommal tapasztaltakról így emlékezik meg: „Novorosszijszk poros, piszkos város, egészen elüt az eddig látott tengerparti városoktól; orosz kolónia; délután megfürödtünk. A férfi uszodát a nőitől egy hiányos deszkafal választja el, de egyébként ez is teljesen felesleges alkotmány, mert a szabad vízből 20 lépésről belátni mind a két fürdőbe, ahol ki-ki minden mesterséges hüvely híján adja át tetemeit a tengervíz üdítő hatásának. Az ún. népfürdő pedig maga a kopasz tengerpart, ahol nemi különbség nélkül egymás szomszédjá­ban fürdik férfi, nő és gyerek, ugyancsak minden mez nélkül: egyetlen ter­mészetes védőernyőjük a bámészkodó idegenekkel szemben az istenadta két tenyér." Június 21-én érkeztek meg Batumiba, ahol megkezdték szárazföldi útju­kat. Bérelt kocsikon utaztak - kisebb kitérőket téve - Tifliszig (ma Tbili­szi), majd északi irányba fordulva a grúz hadiúton átkeltek a Kaukázus hegyláncain. Útközben felkapaszkodtak a Kazbek gleccserére is, Laczkó így ír erről: „a szemhatár eleinte felhős volt, s a felhők rajtunk, s alattunk száguldoztak K-ről Ny-ra. De alig 1/2 óra múlva teljesen kiderült, s amit láttunk, az páratlan és felejthetetlen benyomást gyakorolt mindnyájunkra. Mint amikor egy báli toalettbe öltözött szépség ledobja a vállait burkoló leplet, s elénk tárja kékes fehérségétől ragyogó keblét, úgy bontakozott ki a felhőből a Kazbek havas feje, előtérbe tolva vakító fehérségű és gyenge tengerkékséggel áttört glatszterjét - minek kísérleném meg leírni a benyo­mást, amelyet e látvány mindnyájunkra gyakorolt?! Az bizonyos, hogy nem egynek a szemében a meghatottság könnyei csillogtak. Ennyi szépség ily

Next

/
Oldalképek
Tartalom