Dr. Geiszt Jakabné szerk.: Múzeumi Diárium 1988 (Veszprém, 1988)

A tutyiztatás

Századunk első felében még mindig általánosnak mondható a házasságszerzés szokása, s nagyjelentőségűnek a házasságszerzők szerepe. Személyükre azonban a Jankó János által felsorakoztatott elnevezéseket már nem használták. A házasságszerzők neve általánosan tutyizó, s maga a házasságszerzés mind a Balaton-felvidék, mind a Bakony falvaiban tutyizás, tutyiztatás. Akinek házastársat szereztek, azt megtutyiztatták. Az egyházi rendtartás mindig tilalmazta a nők által szerzett házasságokat. Ágendáinkban folyamatosan olvashatók a tiltások. Az 1612. évi köveskúti zsinat kánonjai a következőképpen határozták meg a házasságszerzők személyét: „Házasságszerzők nem valami vén asszonyok, hanem emberséges, értelmes, sőt ugyan egyháztanácsbeli emberek legyenek." Egy másik határozat szerint: ,,. . . titkon senki mennyegzőt ne szerezzen ... Az mennyegzőszerzők is penig jól meglássák kiket szereznek össze, és ha valami kétséges dolog volna benne, meg ne szereztessék . . . Asszonynépeket penig ettül a szerzésiül egyáltalán eltiltunk, mivelhogy az asszonynépnek hosszú az hajók, de rövid az elméjek." Szentantalfán a református egyházközség 19. századi jegyzőkönyvében olvasható az a rendelkezés, amely szerint a korábbi törvények alapján ismét szigorúan megtiltották a házasságok nők által szerzését. A „Házasságszerzés regulái" címmel összefoglalt rendtartás I. pontja előírja, hogy: „Házasságszerzők nem vén Asszonyok, hanem tisztességes elöljárók legyenek. . ." Minden tiltás ellenére a szerzést az esetek többségében mégis idős asszonyok gyakorolták. Ezek az asszonyok vagy a legény rokonai, vagy csak afféle falubeli ismerősök, tapogatódzó személyek voltak, akik megbízásból, esetleg anélkül kommendálták egymásnak a fiatalokat vagy kevésbé fiatalokat. Így a „tutyiztatóknak" két típusa létezett: 1. Felderítő személy, aki kérésre vagy kérés nélkül szerezte egymásnak a házasulandókat, ellenszolgáltatást nem kérve tevékenységéért. 2. Valamelyik házasulandó szándékúnak vagy szüleinek kérésére, ellenszolgáltatás fejében „tutyiztató" személy. Az esetek többségében a lányt „tutyiztatták" a legénynek. Ilyenkor a „tutyizó" vagy a legény alaposan szemügyre vette a lányokat, ki lenne a feleségnek való. Kitűnő felderítőhely volt a templom, de a bálok és a pasziták (keresztelői lakoma) is alkalmasak voltak a feleségnek való kiszemelésére. Amikor ez megtörtént, a „tutyiztató" elment a lányhoz és igyekezett rábeszélni őt is, szüleit is a megbízójával kötendő házasságra. Sorra vette a legény kiváló tulajdonságait, kitűnő vagyoni helyzetét. Azonnal nem kapott választ, mert a megkérdezettek egy hét gondolkodási idővel rendelkeztek. Ennek elteltével a tutyiztató ismét ellátogatott megtudni, hogy mehet-e a legény a lányos házhoz, először csak látogatóba. A lánynéző után újból egy hét telt el, s csak azután írta meg a lány egyetlen szóval válaszát a legénynek: széna = igen, szalma = nem. Igenlő válasz esetén a legény már a két kérő-