Dr. Geiszt Jakabné szerk.: Múzeumi Diárium 1988 (Veszprém, 1988)

A tutyiztatás

TUDJA-E, HOGY a tutyi (zárt papucs, általában talp nélkül) volt a legkényelmesebb lábbeli: posztócsíkokból tutyifán készítették el, vagy csuhéból (kukoricafosztás) állították elő (utóbbit Magyarpolányban) * a Bakony és a Balaton-felvidék falvaiban minden otthon viselt posztóból vagy vászonból - általában házilag - készült talpalatlan zárt lábbelit tutyinak neveztek * a két világháború között dolgoztak még olyan specialisták, akik rendelésre tutyit készítettek: pl. Várpalotán, Szentkirályszabadfán. * Somogyban, Tolnában, Baranyában a gyapjúból két tűvel kötött és ványolt kéreg nélküli papucsot hívták tutyinak. Dudaron azt az asszonyt, aki tutyiban kiment az utcára, rosszfélének tartották. A TUTYIZTATÁS (Házasságszerzés a Balaton-felvidéken) A házasságkötést az egész magyar nyelvterületen a párválasztás előzte meg. A múlt század végén és századunk első felében a fiatalok választását a szülők hagyták jóvá, sőt, az esetek nagyrészében ők is döntöttek gyermekük házastársának személyéről. A házastársak kiválasztásában nagy szerepet játszott a szerző vagy kommendáló. Alakja a legutóbbi időkig ismert az egész magyar nyelvterület keresztény és zsidó közösségeiben egyaránt. Elnevezése változó vo\V. susogó kullogó, csoszogó, szörző, köszköpü, pokolpemét a Dunántúlon; cődöraszszony a palócoknál; tudatóasszony a matyóknál; míg az Alföldön gyalogszarka, gyalogsátán, pemetasszony, követasszony, gügyü; Erdélyben pedig nanás. Ezek a személyek általában korosabb asszonyok vagy öregasszonyok voltak, de nagyritkán előfordult közöttük férfi is, akit ebben a szerepben a Bakonyalján „szeméttiprónak" hívtak. Jankó János a múlt század végén az egész Balaton-mellékén találkozott a házasságszerző alakjával, akit csak susogóasszonynak, köszköpünek vagy pokolpemétjének neveztek. Mindig idős asszony volt, ő ment a házasságcsinálóba, azaz a kullogóba.