Burány Gergely szerk.: A Vasmegyei Régészeti-Egylet évi jelentése 1884
LIPP Vilmos: Keszthely és vidéke múltjából
6 sültem, később becserélte egy oláhczigánynál egy csomó ) pipaszurkálóért Ember legyen, ki ebből a néhány adatból vidékünk történelem előtti képét reconstruálni képes. Itt, mint másutt, az őskor maradványai az ideiglenesség, a vándorlás bélyegét hordják magukon. Az Ázsiából Európába özönlő néphullámok, tehát a délkeletről éjszak és nyugotnak nyomuló első és legrégibb népvándorlás rajai az őskor első századaiban legalább szükségképen folytonos mozgásban, ide-oda vándorlásban lehettek, mert az erősebb törzs mindig kiszorította a gyengébbet a helyéből. Mikor állapodtak meg ezek a néptömegek hosszabb időre, mikor szervezkedtek különvált népekké, azt senki sem tudja. De hogy az éjszak-europai népekben jó adag vándorlási kedv és kalandhajhászat megmaradt, mutatja a Krisztus utáni harmadik században megindult második megfordított irányú népvándorlás, t. i. éjszakról délnek és keletnek, a melylyel szintén találkozni fogunk a Balaton mellékén. De előbb a római korszakkal kell fog- 1 lalkoznom, mely vidékünkön a történelmi kor hajnalha- f sadtát jelezi. Időszámításunk kezdetén a Dunántúlt, Pannoniát, nem egy egységes nép, hanem többféle származású törzsek lakták. Számra és erőre nézve az illyr pannonok lehettek a többi germán és kelta törzsek fölött túlsúlyban, a tartomány neve legalább erre utal. A római világbirodalom egyszerű határkiigazítás czéljából az első század elején magába kebelezi Pannoniát és azt megerősített végtartománynyá alakítja át. „Hol a római győz, ott lakik is." — mondja egy római iró, és teljesen igaza van. Lakott római itt is vidékünkön, de nemcsak lakott, hanem néhány századig tartott lázas tevékenysége számos nyomait is bennhagyta talajunkban. „Harcz és háború" volt a rómainak jelszava Pannoniában, e nagy, a Dunától beszegélyzett katonai színpadon, és mégis csodálat és tisztelet fog el minket, ha látjuk, i mennyit tett a római a folytonos harczi moraj között J