Gálig Zoltán (szerk.): Az expresszionizmus után. Új tárgyiasság és új klasszicizmus a magyar művészetben - Szombathelyi Képtár Katalógusai 27. (Szombathely, 1992)
ELŐSZŐ E kiállításnak az a célja, hogy tárgyi anyag bemutatásával bizonyítsa: teljesebb képet kapunk a két világháború közötti magyar művészetről, ha tudomást szerzünk azokról a művészeti jelenségekről, amelyeket európai viszonylatban, összefoglalóan posztexpresszionizmusnak neveznek. Művészettörténet-írásunk mostanra eljutott odáig, hogy feltérképezte a legjelentősebb hazai művészeti mozgalmakat, meghatározta azon művészek körét, akiknek a tevékenysége - vélhetően - maradandó értéket képvisel. Az érték- és ténycentrikus kutatás eredményeként elmondhatjuk, hogy korszakos jelentőségű művészeinket feltehetően már ismerjük, nem várható egy Derkovits, vagy Farkas István formátumú egyéniség felbukkanása. Ismeretlennek tekinthető viszont a kor arca, amely bizonyos irányzatok révén plasztikusáéban jelenik meg. Erre hivatott a posztexpreszszionizmus és az art deco. Az új vizuális nyelv kialakításában, használatában a „nagyok” mellett része van kismestereknek is. Ez utóbbiak megemlítése, nem egy kiegyensúlyozási, jóvátételi gesztus, hanem komoly figyelembevétele annak, hogy olyan tendenciákról van szó, amelyeknél sok esetben pozitívum a személyes kreativitás háttérbe szorítása, erény a saját érzelmekkel szemben tanúsított józan visszafogottság. Bocsánatos bűn talán arra is figyelmeztetni, hogy a jelenségek vizsgálatakor helye van az esztétikán kívüli szempontoknak is (a tények tényként, dokumentumként való ábrázolása), de ezek számbavétele után jogunk van elgondolkodni, hogy milyen helyet szánunk a végtelenségig bővíthető „művészet” fogalmán belül nekik. A „kor arculata” elég elvont fogalomnak tűnik, egészében meghatározhatatlan, de bizonyos összetevői megfoghatók, jellemezhetők, főként ha maga a stílus kitüntető érdeklődéssel fordul saját kora felé, tükörként viseltetik vele szemben. A rendkívül sokrétű posztexpresszionizmusnak egyébként ez az egyik fő jellemzője. Minden ország saját posztexpresszionizmusa segítségével szembesülhet húszas-harmincas évekbeli önmagával. A saját képre való formálás tükröződik az elnevezésekből is: A stílus neve Németországban Neue Sachlichkeit, Itáliában novecento vagy újklasszicizmus, Franciaországban realizmus (az ingricizmus is ide tartozik).1 A magyar művészetben leginkább a fenti példák hatása mutatható ki, de meg kell jegyezni: A párhuzamos amerikai és szovjetorosz törekvések az egyetemes képzőművészet szempontjából fontosak, megkockáztatható, hogy napjainkban is hatnak.2 Sajnos a magyar posztexpresszionizmus bemutatása késeinek tekinthető, a környező országok hamarabb léptek.3 Mára elmondhatjuk, hogy ami itt bemutatásra kerül, több esetben csak szimbolikus utalás a tényekre. Jóval több alkotásnak kellene lennie Bartoniek Annától, Rauscher Györgytől, 3