Farkas Csilla (szerk.): Időcsiga = Zeitschnecke. Újabb eredmények Vas megye őskorának kutatásában. Neue Forschungsergebnisse zur Vorgeschichte vom Komitat Vas (Szombathely, 2011)

Tóth Zsuzsanna: A Dunántúl neolitikuma

A középső neolitikum időszakában (Kr. e. 5500/5400-5000/4900), bár kissé eltérő stílusú kerámiával rendelkező számos területi csoportot figyelhetünk meg, a Vonaldíszes Kerámia Kultúrája foglalja el a Dunántúl (DVK), az Alföld (AVK) teljes területét és Közép-Európa nagy részét is. A korábbi korszaktól eltérően, jóval nagyobb kiterjedésű települések, falvak jönnek létre, nagyméretű, több emeletes, cölöpszerkezetes házakkal (pl. Mosonszentmiklós-Egyéni földek, Balatonszárszó-Kis-erdei dűlő). Folytatták az élelemtermelő-állattenyésztő életformát, azonban gazdálkodásuk megváltozott, hatékonyabbá vált. A víz közelsége kevésbé játszott fontos szerepet, így az azoktól távolabb eső területeket is birtokba vehették. Temetkezéseik szintén a településeken belül találhatók. A DVK későbbi szakaszában a területi jellegek felerősödtek, határozott csoportok jöttek létre, a Balaton környékén a Keszthely-csoport, míg a Dunántúl északi felén a Zselíz, amelyet a különlegesen szépen kivitelezett, vörös-sárga festéssel díszített kerámiáról könnyű felismerni, jellegzetes arcos edényeik az egyre inkább körvonalazódó hitvilág szép példái. A neolitikum utolsó időszakát újra az egységesedés jellemzi, amely bölcsőjét épp itt, a Dunántúl északi részén kereshetjük. A középső neolitikus Vonaldíszes Kerámia Kultúrája nagy egységének széthullása után, a zselízi-csoport és a Sopot-kultúra hatásait is beolvasztva, újfajta egység kezd alakot ölteni, amelyet első feltárt magyarországi lelőhelyéről, Lengyel-Töröksáncról, lengyeli kultúrának (Kr. e. 5000/4900-4500/4400) nevezett el a kutatás. Ez a kultúra elődjéhez hasonlóan nagy területet hódít meg, messze túlnyúlva hazánk határain. E korszakban jobban kedvelik a magasabban fekvő löszterületeket, állattenyésztésükben a marhatartás fontossága megnövekszik, és a vadászat is lényegesebbé válik. A korszak furcsasága, hogy telepeit jól ismerjük, míg temetőiket egyelőre csupán a Dél-Dunántúlon (Lengyel, Zengővárkony, Mórágy, Alsónyék-Bátaszék) és a keleti területeken (Aszód) találták meg, a középső részen eddig csak szórványos, többségében különleges temetkezések kerültek elő (pl. Esztergályhorváti tömegsír), míg a Nyugat-Dunántúl területén teljesen hiányoznak a temetkezések. A kultúra jellegzetessége, hogy sok esetben körárkokat, rondellákat emelnek (Sé-Malomi dűlő, Nagykanizsa-Palin, Sormás-Törökföldek, Villánykövesd, Szemely-Hegyes). Ezek azonban nem a településeket határolják, hanem valamilyen közösségi helyként értelmezhetőek. A legtöbb esetben a körárkok környékéről származnak a hitvilággal kapcsolatos emlékek, női és férfi szobrocskák (idolok), mécsesek, állatalakos fedők, trónusok. Főként a kultúra korábbi szakaszaiban edényeiket gazdag, többszínű festéssel díszítik, amely az idő múlásával, a rézkor beköszöntésével eltűnik. 20