Gaál Károly: Kultúra a régióban. Válogatott néprajzi tanulmányok (Fontes Castriferriensis 3. Szombathely, 2006)

FONTES CASTRIFERRIENSIS № 3. tül utazhatnak, kapcsolatokat találnak. Későbbi életükben ezek a táncok elvesztik jelentőségüket. Ez történik az ehhez „öltözött" viselettel is, amelyhez közösségüknek semmiféle belső kapcsolata nincsen. 6. A burgenlandi kisparaszti közösség lakáskultúrájának vizsgálatát nehéz elválasztani a háztól, az udvartól, a gazdaságtól. Mindhárom dél-burgenlandi nyelvcsoportnál a „ház" a lakásrésszel összeépített kamrát, a ló- és tehénistállót jelenti. Ez az épületkomplexum az „udvaron" áll, amely a gazdaság egy része. A háznak vannak értékesebb, helyesebben mondva: nagyobbra és kisebbre értékelt részei. így pl. ha megújítják a házat, akkor ezt nem a lakással kezdik el, hanem a lóistállóval, majd a tehénistálló kerül sorra. A szalmatető kicserélését is ebben a sorrendben végezték. A ház lakórésze mindig utoljára maradt addig, amíg a paraszti gazdálkodást nem adták fel. „Abból nem eszünk!" - mondta az egyik alsóőri gazda. Ugyanezt hallottam a másik nyelvcsoportokból is. Ez az értékrend akkor sem változott meg, amikor a múlt század első felében - történelmi okokra visszavezethető mérlegelés alapján - elsőnek a paraszt nemesek építettek házuk elé árkádot. A jobbágyrendszer megszüntetésével kapcsolatos viták során ez a jobbágyoknál szegényebb paraszt nemesi közösség egyedül maradt, s nemesi jogát igyekezett kihangsúlyozni azáltal, hogy az árkádokkal házának kúriakaraktert adott. Ez nem történt máról holnapra. Csak ebből a célból nem építettek új házat. A három Pinka-völgyi magyar anyanyelvű faluban sikerült személyes feljegyzésekből, tanács- és büntetőjegyzőkönyvekből megállapítanom, hogy pl. Alsóőrön belül mindig a falu egy részét építették újjá, és mindig azt, amelyik éppen egy tűzvész következtében megsemmisült. A megsemmisülést szó szerint kell vennünk, mert addig a házakat - paraszt nemesi vagy jobbágyi tulajdon volt - fából építették. A 19. század első felének vége felé az addig csak tüzelésre és építésre felhasznált fa áruvá vált, el tudták adni. Ekkor jelentek meg ezen a tájon az olasz vándor téglavetők, akik a fenyőtörzsek ágaival téglát égettek. A ház falát gyakran agyagból rakták, de az árkádokhoz ezeket a téglákat használták fel. (Olyan házzal is találkoztam Őriszigeten, ahol a tulajdonos parasztnemes boronaházához téglából „árkádos gangot" ragasztott.) Ez az újítás nem jelentette a ház szerkezetének lényeges megváltozását, inkább jogi téren volt szimbolikus. Továbbra is megmaradt a boronaházak beosztása: a konyha, a szoba és a pince (Keller, földpince). Amikor az állami törvényhozás lehetővé tette, hogy az idős gazda bizonyos előírások betartásával gazdaságát fiának átadhatta, maga ebbe költözött be. A jobbágyság felszabadítása után, amikor a földrendezés is befejeződött, 1860-1870 körül kezdték el a módosabb parasztok is az árkádos házak építését. A Pinka völgyéből átment ez az új divat a Kelet-Stájer vidékekre is 27