Gaál Károly: Kultúra a régióban. Válogatott néprajzi tanulmányok (Fontes Castriferriensis 3. Szombathely, 2006)

GAÁL KÁROLY: KULTÚRA A RÉGIÓBAN csukahorog ilyen alkalmazására. Feltételezhető tehát, hogy ez az itt el nem terjedt horogfajta keletről érkezett.

71 Herman Ottó említi a hallövést, mely Magyarországon már teljesen feledésbe merült. Adatait IV. Béla királynak a pilisi apátságnak adott privilégiumainak megújításából veszi. Itt a következő olvasható: „Cum suis circumstantiis, eatenus, quatenus de medio piscinae per gyrum iactus sagittae potest capere", azaz a halat elkapni, ha az a felszínt eléri.

72 Herman a számszeríjjal történő halászatot a középkor vitézeinek szórakozási formái közé sorolja, megjegyzi azonban, hogy amerikai indiánok a mai napig (1887) használják e módszert.

73 Jankó megpróbálja keletre visszavezetni, s hasonlóságokat fedez fel az altáji tatároknál. A következőket írja: „.. .az a halászat nem volt népies, hanem a magyar leventék úri mulatsága, talán ethnikai értékű is, mert bizonyos az, hogy nem tartozván az ugor halászati módok közé, azt a magyarságnak csak török eleme űzték...".

74 Mind Herman, mind Jankó hangsúlyozza, hogy ez nem tartozott a hagyományos magyar halászat elemei közé. Gönczinél találunk Göcseji adatot, mely szerint ott is gyakori volt a hallövés. Közelebbit azonban nem említ.

75 így két jelentésünk van Magyarországról, az egyik 1254-ből a Dunántúl északkeleti részéről, a másikl 914-ből az ország délnyugati részéről. A Tauchen-völgyben szokás volt halat számszeríjjal lőni. Tizennyolc-húsz éves fiúk, de néha felnőttek is, készítettek íjat, mellyel a vízből kiugró halra lőttek. (21. kép). így azonban csak akkor lehetett halászni, ha már annyira a levegőben lógott az eső, hogy már szemerkélt, vagy közvetlenül vihar után, amikor a rovarok közvetlenül a víz felszíne felett repültek. „Jó fogást lehetett szerezni, hiszen a hal ebben az időben mindenképpen ugrik, mintegy 50 cm magasra. Már a tiszta vízben lehetett látni a halat. A fenéken tartózkodott. Ugrás előtt mindig lemerül a fenékre, s onnan ugrik el nyílegyenesen. Pontosan lehet látni. A víz partra vetette a lelőtt halat." (Schlaining) E jelentés után a halászat eme fajtájának török eredete problémásnak tűnik. Herman két régi számszeríjat említ, melyek Ecséd várának számadásában szerepelnek a halászeszközök között. Gönczi valószínűleg pontatlan jelentést kellett, hogy kapjon, különben nem intézte volna el a hallövést két és fél sorban. Az eredetet illetően Jankó megállapításai tarthatatlanok. Hiszen ha végiggondoljuk, hogy a XIII. században az egyház Magyarországon, de főleg a Dunántúlon volt erős, valamint a lovagok is sokat vettek át Németországból, valamint, hogy a számszeríj soha nem vált országunkban népi eszközzé. Mindehhez hozzáadódik még, hogy minden adat a Duna vonalához viszonyítva nyugatról érkezik, valamint, hogy Burgenlandban a lövésnek ez a formája a mai napig ismert, úgy arra kell következtessünk, hogy a halászat e fajtája nem az Altáj-hegységből, hanem az Alpokból érkezhetett hazánkba. 272