Gaál Károly: Kultúra a régióban. Válogatott néprajzi tanulmányok (Fontes Castriferriensis 3. Szombathely, 2006)

GAÁL KÁROLY: KULTÚRA A RÉGIÓBAN rasztlegényt csípett el, amikor azok a Brunnbachot le akarták vezetni. Csákánnyal, kapával dolgoztak és a halőrt agyonlövéssel fenyegették. Ezért ezek egy „Gerichtswandel" büntetést kaptak.

39 A víz leeresztésekor, amikor már a víz annyira lefolyt, hogy a halak oldalukon feküdtek, kézzel vagy szákszerű hálóval fogták ki. Ezt lényegében a kézzel való halfogás körébe sorolhatnánk. Szigony (Ger, Stecher, Zweispitz, Gabel, Spieß) Az osztrák Duna szakasz mentén, a mellékfolyókon és a salzburgi, felsőausztriai tavakon örök probléma volt és maradt is az orvhalászat, a hallopás. Ezzel magyarázható, hogy évtizedről évtizedre egyre szigorúbbak lettek az ezért járó büntetések is. Az 1770-es évekből származó írásbeli adatok alapján írja a gazdaságtörténész Hans Freudlsperger: A hal és ráklopás az úgynevezett előkelő szórakozáshoz tartozott ebben az időszakban. A szigorú büntetések ellenére semmit sem tulajdonítottak el olyan gyakran, mint a halat és a rákot. Annak ellenére, hogy az akták szerint ez nem anyagi szükség miatt történt. Tudat alatt élt az a meggyőződés, hogy a hal és a vad elválaszthatatlanul a földterülethez tartozik. A hal és a rák orvhalászatot kivétel nélkül minden társadalmi rétegnél megtaláljuk; értelmiségi körökben nem nevezték ezt lopásnak, hanem „tiltott halászatnak" (a két fogalom különböző erkölcsi előítélettel függ össze). Schweizban az elfogott orvhalásznak a 16. században levágták a kezét. Angliában deportálással vagy akasztással büntették, Brandenburgban az orvhalász fejére egy sisakot raktak, amelyen döglött hal bűzlött, és így ült a pellengéren. Velencében gályarabságra ítélték, és az akkor még független Salzburgban a büntetések mai szemmel igen kegyetlennek látszanak.

40 A dugászás a paraszti réteg halszerzési módszere volt, a szigonyozást viszont katonatiszteknél, a klérus tagjainál is megtaláljuk. A dugászásnál könnyű volt a tetteseket elfogni, de a szigonyozás csak tettenérésnél volt bizonyítható. A szigony olyan vaseszköz volt, amelyet a kabát alá dugtak, a tetthelyen vágtak hozzá nyelet, és a szúrás után a szerszám szintén nyél nélküli lett. Az úgynevezett „ősi formát," mint a kihegyezett faág, vagy egy léc végébe vert nagyobb szeg, megtaláltam gyerekeknél, de a víz mellett dolgozó munkások gyakran maguk is evvel a rögtönzött módszerrel próbálták meg szerencséjüket. (A hogyan a karintiai Lavant folyónál láttam, nem eredménytelenül.) Az okleveles anyagban ilyen adatot nem találtam. A halászattal kapcsolatos törvényhozás ilyesmit nem említ, de annál többször hivatkozik a „vas"-ra, azaz a vasból készült szigonyra. Ausztria területén egyetlen eszközre sem találtam olyan sok nevet, mint a szigonyra, a különböző megnevezéseket szinte kartografikusan is be lehet144