Gaál Károly: Kultúra a régióban. Válogatott néprajzi tanulmányok (Fontes Castriferriensis 3. Szombathely, 2006)

FONTES CASTRIFERRIENSIS № 3. az volt, hogy a világi víztulajdonosok sem adták ki vizeiket bérbe. Más volt a helyzet a keleti tájakon, ahol a legtöbb víz nem az egyes személyek, hanem a kiváltságokkal rendelkező városok tulajdonában volt. Ezeket a vizeket a tulajdonosok bérbe adták és a bérlők a céhbe tömörült halászok voltak. Erre itt akkor került sor, amikor a polgári lakosság száma és evvel együtt a hal igény is megnőtt. Már amikor 1270-ben Tulln város jogait összeírták, feljegyezték, hogy ott a Duna halban igen gazdag és a viza is gyakori, és az itteni halászok az Enns és a March (Morva) folyók közötti szakaszon szabadon halászhassanak. Céhalakításra ennek ellenére azonban csak 1469-ben került sor. Korábbi halászcéh volt Klosterneuburg, amely 1399-ben alakult meg és Wienerneustadt, ahol a halászcéhet 1446-ban alapították.

5 A céhszervezet biztosította a halászok jogait, elismert polgárok lettek, ugyanakkor a várossal szembeni kötelességeiket is teljesíteni kellett. Úgy is mondhatnánk, hogy ugyanezek a halászok korábban is halásztak, egy foglalkozási ághoz tartoztak, de most egy hivatalos szervezetbe tömörülve társadalmi helyzetük lényegesen megváltozott. A céhszervezet nem jelentette azt, hogy másképpen dolgoztak, vagy eszközeik megváltoztak volna. A közösséggel és a vízzel szembeni felelősségük növekedett. Ezek a halászcéhek kizárólag a halászokra vonatkoztak, a fogás értékesítőire, a halkereskedőkre azonban nem. A fogott halat csak igen kis mennyiségben tudták a helyi lakosságnál eladni. De ez sem volt általános. Állandóan találkozunk olyan rendeletekkel, amelyek a halkereskedőkre vonatkoztak. Ezek hivatalosan bejegyzett személyek voltak, és munkájukat szigorúan ellenőrizték. Albertus Magnus a „De animalibus" с. munkájában leírja, milyen gazdag halállomány volt a bécsi Dunán és megemlíti a vizát, amelyet római módszer szerint itt „Dreizack"-al, azaz háromágú szigonnyal fogtak ki.

6 Ezt a vizát a bécsi halpiacon értékesítették, amelyet a helyi halászok csak igen kis mértékben láttak el áruval. Erről ad Schmeltzl Wolfgang 1548-ból páratlan leírást. Versének néhány sora is rámutat a halkereskedés ekkori jelentőségére. „És amikor végre a halpiacra jutottam, még jobban csodálkoztam a ritka halfajták nagy tömege fölött. Rengeteg halász volt ottan, Csehországból, Morvából, Magyarországról tizennégy kocsi tele vizával, ilyesmit még nem láttam sohasem.. ."

7 Schmeltzl több mint ötven halfajtát említ a bécsi halpiacról, amely igen kemény előírás szerint a halkereskedők birodalma volt. Mint már említettük, az Enns és a Morva közötti terület halászati joga a tullni céhhez tartozott. A bécsi halászoknak csak a Bécs városához tartozó kis szakasz, és ennek holtágai tartoztak. Az itteni fogás nem volt jelentős, az egyre növekedő bécsi igényt a halkereskedők elégítették ki. Az ő tevékenységüket már 1296-ban, majd 1340-ben szabályozták. Gazdasági jelen137