Gaál Károly: Kultúra a régióban. Válogatott néprajzi tanulmányok (Fontes Castriferriensis 3. Szombathely, 2006)

FONTES CASTRIFERRIENSIS № 3. eszköze a nagy húzóháló volt. Ehhez megszabott számú kisszerszám tartozott. Előírták, milyen eszközegység tartozik egy sagenához, azaz a különböző hálók, varsák és horgok számát.

1 Ügy is lehetne mondani, hogy a „sagenajog" és az evvel kapcsolatos kötelezettség a hagyományos halászat biztosítéka volt. Ez valóban hagyományossá vált, kilencszáz éven át lényegében nem változott. Hiba lenne arra gondolni, hogy a szerzetesrendek előtt itt nem volt halászat, avagy éppen hagyományos halászat. Itt volt víz, benne halak, a tájon belül emberek, e három természetessé teszi a halászatot. Valószínűleg ugyanazon eszközök voltak, mint amelyeket a sagena-halászatnál találunk. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a lakosság száma kicsi volt, a nagyrészt családközösségekből álló társadalom önellátásra volt berendezkedve, és a hal csak a vizekhez közelfekvő területeken jelenthetett állandó táplálékot. A halászok nem árutermelésre voltak berendezkedve, hanem a nem jelentős mértékű helyi igényt elégítették ki. A kisebb kereslet miatt kisebb volt a halászok száma és aktivitása is. A természettől elvettek javakat, de azok pótlására nem volt szükség, mert ez az elvétel az egyensúlyt nem veszélyeztette. Az új viszonyok, a kolostoralapítások, a felsőség és az alattvalók közötti kapcsolat szerves átalakítása a korábbi rendet háttérbe szorította. Az új társadalmi keretek megkívánták az árutermelést. A termesztett javak egy részének kötelező beszolgáltatása, az élelmiszert nem termelő, és a zárt közösségekbe tömörült lakosság kereskedelmi úton történő ellátása a halászat gazdasági értékét hihetetlen mértékbe növelte. Az új igény kielégítéséhez árutermelő halászatra volt szükség. A kereslet és kínálat közötti közös utat meg kellett találni, amely biztosította az állandó termelést, a túlhalászást pedig megfékezte. A hagyományos rablóhalászat helyét az ökonomikus alapokra felépített halgazdálkodás foglalta el; megszabták a halászok számát, hány halász tudja az igényeket kielégíteni, és tud családostól munkájából megélni: Előírták a hálószemek nagyságát, hogy az ivadék fennmaradását biztosítsák, azaz távlati tervgazdálkodást vezettek be. Megszabták az értékesítés módját és szabályozták az árakat. A kolonizáció valószínűleg nem változtatta meg a korábbi nagyeszközöket, de azok használatát szabályozta. A halász, a vizek és halfajták tulajdonságainak ismerője megmaradt. Nem ez változott, hanem a továbbra is erre alapozott társadalmi, munkaközösségi szervezet épült át az új viszonyoknak megfelelően. A sokat hangoztatott „népi halászat" bármit ért is valaki e megnevezés alatt, sohasem volt meg. Mindig meg volt egy általános közösség, és ezen belül egy, az ezen közösség igényét kielégítő „halellátást végző" halászó közösség, amelyből a széles társadalmi közösséghez viszonyítva elenyészően kevés volt. A halászás mértéke, mindig és kizárólag a kereslettől függött. Ez a kereslet lehetett helyi, avagy a szállítási technika lehetősége szerint a tájtól messzebb fekvő területek igényének kielégítése. 133