Horváth Sándor: Álomból rémálomba. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc (Szombathely, 2006)
I. rész A nyugat-magyarországi térség - Révész József: Határőrizet és menekültügy 1956–1989
kai Bizottsága ülésén már felvetődött a korszerűbb határőrizet megteremtésének gondolata, de azt - annak gazdasági kihatásai miatt - Kádár János nem támogatta. Néhány évvel később, 1965-ben elsősorban a magyar-osztrák kapcsolatokjavítása céljából az MSZMP Politikai Bizottsága úgy döntött, hogy az aknákat fel kell szedni és egy korszerűbb határőrizeti rendszerre kell áttérni. A Határőrség Országos Parancsnoksága javaslatára ekkor került előtérbe a Szovjetunióban használt SZ-100-as rendszer bevezetésének gondolata. 1964-ben, Ady-ligeten fel is építettek egy szakaszt, ahol működését bemutatták a vezetőknek. A rendszerről kedvező vélemények alakultak ki és a javaslat a Politikai Bizottság asztalára került. Előnyként emelték ki, hogy az új rendszer minden mozgást jelez, ezért hatékonyabb, ám magas a kiépítés költsége, ráadásul nem eredményez élőerő-megtakarítást. A Politikai Bizottság az új rendszer bevezetése mellett döntött, azzal érvelve, hogy az akkor használatban lévő aknazár pszichikai visszatartó ereje Aknakeresés szúróbottal (Határőrség Központi Múzeuma, Körmend) mellett csak csekély mértékben tudja megakadályozni a műszaki záron való átjutást. További tapasztalatszerzés céljából a Csornai és Szombathelyi Határőr Kerületek területén 20 millió forintért megépítettek egy szakaszt. Az SZ-100-as jelzőrendszert, mely Magyarországon mint EJR (Elektromos Jelző Rendszer) volt ismert, tíz őrs területén 50 km hosszan zárta le a nyugati határszakasz legfontosabb irányait, 1965. december 15-én bekapcsolták a határőrizetbe. 16 Az államvezetés rövidesen a már gyakorlatban is bizonyított EJR továbbépítése mellett döntött. Az 1965. május 11-i Politikai Bizottsági határozat alapján megkezdték az aknamező mentesítését és ezzel párhuzamosan az EJR kiépítését. Első lépésként el kellett távolítani az aknazárat. Ezt a feladatot a Néphadsereg és a Belső Karhatalom egységei végezték a határőrök felügyeletével. Egy műszaki katona egy 16-20 méteres szakaszt kapott 3-5 napra. Napi hat órát dolgoztak, óránként 50 percet kutatás-felderítéssel, tízet „kampózással", felszedéssel és hatástalanítással töltve. Mivel a bakelit aknákat nem jelezte az aknakereső, ezért azokat a hagyományos, botos módszerrel keresték meg. Előírás volt, hogy a szúróbotot két centiméterenként kellett a földbe szúrni, ami egy szakaszon egymillió-kétszázezer szúrást jelentett. 17 A mentesítés szakaszairól naponta jegyzőkönyv készült. A határtól sokszor csak pár méterre dolgozó műszaki katonákat hivatásos határőr tiszthelyettesekből álló figyelőjárőr tartotta szemmel. 30-40 méter távolságban egymástól hallótávolságra elhelyezett két méter magas, hordozható fa magasfigyelőkben látva el a szolgálatot. Véglegesen el kellett távolítani az aknazárakat és a drótakadályokat, nagy kiterjedésben kiirtani az erdőt, és megépíteni a jelzőkerítést valamint a vadfogó kerítést. Létre kellett hozni a 8-12 m széles nyomsávot és megépíteni a jelzőrendszer előtti és utáni utakat valamennyi őrshöz. Az előbb felsorolt nehézségek, valamint a Néphadsereg alakulatainak kivonása miatt a munkák egészen 1970-ig elhúzódtak. A Belső Karhatalom adatai szerint az osztrák-magyar határ 2/3-án 795 144 aknát szedtek fel, így a
