Nagy Zoltán: A dunántúli cseréppipa-készítő műhelyek és termékeik a 19. században (Fontes Castriferriensis 1. Szombathely, 2001)
NAGY ZOLTÁN: DUNÁNTÚLI CSERÉPPIPA KÉSZÍTŐ MŰHELYEK ÉS TERMÉKEIK A XIX. SZÁZADBAN részegséggel", „...a kárhozatos tabakának elterjesztésével" és az „ördög kéményinek titulált büdös pipákkal". Együtt utaztuk be Európa országait, hogy a helyszínen a pipamúzeumok, magángyűjtemények anyagát megismerhessük. Irodalmat is kerestünk, hogy a pipák azonosításának útvesztőiben némi segítséget, eligazítást kaphassunk. Célunk az volt, hogy könyvekből, feljegyzésekből szorgos munkával összegyűjtsük a pipakészítés formálódásainak'emlékeit, fejlődésének egyes állomásait. E munkánk során jöttünk rá, hogy igazában véve még sohasem írták meg a pipacsinálás összefüggő múltját, fejlődésének történetét. Különösen hiányzott a magyar pipakészítés irodalma, ennek az igazán magyar iparművészeti ágnak az ismertetése. Többen írtak ugyan a magyar dohánytermesztésről, annak gazdaságpolitikai fontosságáról, de alig találtunk valamiféle írást, vagy feljegyzést magáról a magyar pipakészítésről, annak időszerinti formálódásáról, magas szintű művészi fejlődéséről, holott a magyar pipakészítés évszázadokon át, Európában, majd később az egész világon vezető szerepet játszott. Jó híre és igen nagy kelendősége volt a selmeci pipáknak. Kiváló agyaguk, jó építésük és ügyes formáik messze földön megkedveltették ezt a pipafajtát. A legszembeötlőbb jellegzetessége a pipa talpán kinyíló kagylósleveles ornamentika, az úgynevezett Rákóczi és Debreceni pipák későbbi, fontos díszítő eleme. Ez a pipaforma magyar közvetítéssel osztrák, német és francia területeken is erősen elterjedt. A selmeci pipaformák végleges kialakulását a XIX. század első harmadára tehetjük. Benjamin Annert mester selmeci műhelyének földben talált pipatöredékein láthatunk táncoló, lantot tartó görög alakokat, valamint Homérosz-portrékat. Ezek a bécsi klasszicizmus e korból származó kedves ábrázolásai. A pipaipar a XIX. század második felében nagyon sok embernek adott kenyeret. Ezekben az időkben a selmeci pipakészítők a világ minden részébe nagy számban exportálták pipáikat. Európa nagy része, de még Amerika, Dél-Afrika és Ázsia lakosságának egy része is selmeci pipákból szívta a dohányfüstöt. Feltevésünk szerint ebben az időszakban nagyon sok, különböző mestereknél Selmecen tanult pipáslegény telepedik le az egész országban és készítenek - leginkább hazai fogyasztásra - pipákat. Közülük valószínűleg többen magukkal hozzák mestereik bélyegzőit, vagy azt utánozzák és használják fel saját készítésű darabjaikon. Rajtuk kívül a selmeci pipa jó hírének előnyeit mások is - főként osztrák mesterek felhasználják, hogy selmeci bélyegzőkkel ellátott pipáiknak a piacokon jobb értékesítési lehetőséget szerezzenek. Még a XIX. század elején jelenik meg konkurensként a szivar és a cigaretta, de a legnagyobb vetélytársuk e század közepén mégis a gyárilag készített cseréppipa lett. Ugyancsak ebben az időben terjed el a „fehér istennő", a tajtékból készített, faragott pipa is. így a cseréppipa mindinkább az egyszerűbb, kevéspénzű emberek szerszáma lett. Ezek a fenti tények megtépázták a selmeci pipák becsületét is, aminek következményeként több kéziipari műhely vesztette el létjogosultságát és a tönk szélére került. A pipakészítö mesterek egymás után adták fel iparukat. A megszűnt műhelyek 8
