Nagy Zoltán: A dunántúli cseréppipa-készítő műhelyek és termékeik a 19. században (Fontes Castriferriensis 1. Szombathely, 2001)
NAGY ZOLTÁN: DUNÁNTÚLI CSERÉPPIPA KÉSZÍTŐ MŰHELYEK ÉS TERMÉKEIK A XIX. SZÁZADBAN Előfordulhat, hogy egy 1851. évben kiadott geográfiai statisztikai szakmunka XVIII. század végi adatokat közöl aktuális, korbaillő sorai között. E helyütt azzal is számolnunk kell, hogy a korabeli, levelezésen nyugvó adatszolgáltatás az informátor érdeklődési körének megfelelő. így fordulhat az elő, hogy a levéltári forrásokban felbukkanó adatainkat a történeti irodalomban eredménytelenül kereshetjük, de ez így lehet akár fordítva is, melyre számos példát hozhatunk. Fontos tisztában lennünk néhány műszaki találmány eseménytörténeti hátterével is, hiszen az agyagpipákon plasztikus ábrázolás formájában e témákkal is találkozunk. Bár azt nem tudhatjuk igazán, hogy pl. az a gallion figurás vitorlás folyami gőzhajó, melynek bécsi avatása 1830. szeptember 4-én történt, mely évtől kezdve kerül rá az értő nagyközönség számára készített agyagpipák tűzkosarára. Az sem árt, ha tájékozódunk a katonai fegyver- és viselettörténet, a rendszeresített uniformisok világában is, hiszen a sapka, zubbony, nadrág és rendjel viseletén kívül még az arc szőrzetének - bajusz, barkó, szakáll - fazonra alakítása is korszakhoz köthető. Az agyagpipa gyártás XIX. századi történetének kutatását az a felismerés is segítheti, hogy Debrecen cívis városát kivéve nem a megszokott céhes keretekbe illeszkedő kézművesek - fazekasok - készítik e termékeket, hanem többnyire zsidó vállalkozók. Vizsgálódásaink szerint Selmecbánya kivételével - a kis műhelyek és a nagyobb manufaktúrák irányítását a legkülönbözőbb mesterségek művelői köréből verbuvált munkásokkal együtt kézben tartják egész Magyarországon. Ez a felismerés viszont azt eredményezi, hogy a levéltári feltárás a zsidókat érintő egyébként jól behatárolható - irategységekben történhet csupán, hiszen a városi perceptori számadások között e sajátos mesterség művelőit aligha találjuk meg. A pipakészítő mesterek és legényeik, manufaktúrák esetén alkalmazottaik olyan szubkultúra képviselői - zsidó közösségek tagjai - akik a vallás ősi nyelvén kívül vizsgált időszakunkban németül beszélnek. Ebből az következik, hogy az agyagpipák oldalába pecsételve is a német írásmóddal találkozunk, hosszú évtizedekig. Ez az állapot feltehetően még az 1835-ös évet követően is fennáll, mikortól a Magyarországon forgalomba hozott pénzérméken a felirat az országgyűlés reformtörvényei hatására már magyarra változott. Komoly gondot jelent annak eldöntése, hogy a pipakészítő központok egyes áruikat milyen módon adták tovább. A szűkszavú híradások csupán arról számolnak be, hogy kereskedelmi forgalomban mely városok piacain, illetve mely tartományok, külországok felé irányul az egyes központok termésfeleslege. Pusztán feltevésekbe bocsátkozhatunk azt illetően, hogy a köztudomásúlag jól szervezett házaló kereskedelem komoly szerepet játszott-e a folyamatos értékesítésben. Azt sem tudjuk bizonyosan, hogy félkész, kiégetésre váró pipákat felvásárolhattak-e kereskedők, vagy éppen a más településen működő pipakészítők, hogy sajátjukkal kiégetve, a választékot növelve haszonnal értékesítsék azokat piacukon. E felvetésnek adhat némi alapot az, hogy a földből előkerült leletek nemcsak formájukat, 14
