Vig Károly: A nyugat-magyarországi peremvidék állatvilága kutatásának története (Szombathely, 2000)

GERINCESEK (VERTEBRATA) TÖRZSE Az 1982 évi nagy csapadékmennyiség és a hóolvadás következtében hatalmasra duzzadt belvíz keletkezett Mekszikópusztán a Cikes-legelőn. A vízben elburjánzó Chladophora-moszat a tó kiszáradása után fehér nemezes takaróvá vált, amely a sziksótól kifehéredve összefüggően borította a talajt. E fehér szőnyegen fészkelt hat pár széki lile {Charadrius alexandrinus), amelyek a Fertő hazai szakaszán eddig még nem költöttek (KÁRPÁTI, 1984b). Hazai széki lile állományok fiókáinak túlélését vizsgálta egy kutatókollektíva a dél-alföldi szikespusztai és egy Csajtó melletti, illetve fertői, lecsapolt halastavi élőhelyeken (NOSZÁLY et al., 1995). A sarki partfutó {Calidris canutus) hazánkban a legritkábban, de rendszeresen előforduló partfutó faj, 1985-ig mindössze 36 esetben észlelték. 1958-ig a Fertőn elejtett és megfigyelt példányainak felsorolását BERETZK PÉTER és KÉVE ANDRÁS publikálta (BERETZK és KÉVE, 1958; lásd még HADARICS, 1998d; MME NOMENCLATOR BIZOTTSÁG, 1998a, 1998b). Egy másik cikkében BERETZK PÉTER és KÉVE ANDRÁS a fenyérfutó {Calidris alba) összes fertői adatát publikálta, amelyet HADARICS TIBOR egészített ki az újabb megfigyelésekkel (BERETZK és KÉVE, 1957; HADARICS, 1999f). A vándorpartfutót {Calidris melanotos) Fertőűjlak mellett figyelték meg (MME NOMENCLATOR BIZOTTSÁG, 1998a). A tengeri partfutó {Calidris maritima), mint tengerparti vonuló, a szárazföld belsejébe alig vetődik. Hazánkból csak két példánya ismert, melyből az egyiket 1857-ben a Fertő mellett, valószínűleg Mosonbánfalván (Apetlon) gyűjtötték. Ezt a példányt a bécsi Naturhistorisches Museum-ban őrzik (KÉVE, 1960b). A múlt század közepéről is ismert fertői adata, a tó osztrák oldaláról (BAUER, 1954). A sárszalonka {Gallinago gallinago) gyakoriságviszonyaival a Fertőn egy tanulmány foglalkozott (GYULAY, 1911). BERETZK PÉTER és KÉVE ANDRÁS a kis goda {Limosa lapponica) összes fertői adatát közölte egy cikkében (BERETZK és KÉVE, 1958). A hazánkban előforduló három pólingfaj (kis póling - Numenius phaeopus, vékonycsőrű póling - Numenius tenuirostris, nagy póling - Numenius arquata) előfordulási és költési adatait összegezte BERETZK PÉTER vezetésével egy kollektíva (BERETZK et al., 1958). Publikációjukban a fellelhető fertői és hansági adatokat is felsorolták. A kis póling további fertői előfordulásának említése több publikációban is megtalálható (HADARICS, 1997d, 1998c). A vékonycsőrű póling manapság a világ egyik légritkábbnak és legveszélyeztetettebbnek tűnő madárfaja. A Dunántúlról eddig három előfordulása ismert (HARASZTHY, 1998). A Fertő ausztriai oldaláról is kimutatták (BAUER és FREUNDL, 1955). A tavi cankó {Tringa stagnatilis) egykoron a Fertőn és a Hanságban is rendszeres fészkelő volt (SCHENK, 1934c; GRESCHNIK, 1943). Hazánkban, kis számban az 1940-es évekig még költött; utolsó fészkelését 1958-ban figyelték meg (STERBETZ, 1965). Újabban az ország több pontján, így a Fertőn is nagyobb számú előfordulást regisztráltak (STERBETZ, 1970; HADARICS, 1998C; HADARICS et al., 1992b). A vékonycsőrű víztaposó {Phalaropus lobatus) példányait a Fertőn és Fertőújlak mellett 1997 őszén és 1998 nyarán figyelték meg (HADARICS, 1997d, 1998c, 1998d). 175