Vig Károly: A nyugat-magyarországi peremvidék állatvilága kutatásának története (Szombathely, 2000)

melyben a bioszféra globális gondjainak felismeréséré vonatkozó magyar prioritás nyugszik. Aki ugyanis azt hiszi, hogy akár régen, akár a mai „citációs-index"-ekre alapozó világunkban elegendő egy magas piramisnak csak a csúcsát megépíteni ahhoz, hogy az egész építmény valóban, messziről is nagynak lássék, az vagy bolond, vagy - ami még rosszabb - másokat bolondít. A második kérdés már kényesebb. Hiszen az idézett angol szöveg tizenegy sorában háromszor fordul elő a Magyar(ország). Ezt már esetenkénthelyenként illik rossz néven venni. Szerencse, hogy sem az amerikai (?) NICOLSON, sem az angol (?) HATCHER nem kimondottan „mélymagyar". Komolyabbra fordítva a szót: az előbbi angol szöveget azért indokolt eredetiben idézni, mert ezeknek a mondatoknak üzenete van számunkra és a nemzetek közössége számára is. A tudományban az országok nagyságát nem lélekszámban, hanem szellemi teljesítményben mérik. Kis nemzetnek is lehet nagy becsülete, ha becsüli a tudást, becsüli önerejét, önmagát és hagyományait. Némi túlzás veszélyét is vállalva: államiságunk egyik ökológiai sikere éppen a fenntartható fejlődés évezredes biztonságának megteremtése volt. Nem etnikai alapon (ezt a magyar etnogenezis jellege eleve kizárta), hanem a retikuláris evolúció, a mindenkitől a legjobbat tanulás vágya és kényszere révén. De benne volt talán ebben a pogány szentségek, a források, patakok, folyók, szent fák, erdők és ligetek iránti nemzedékről-nemzedékre szálló tisztelet és gondoskodás is (anyai Nagyapám, Édesapám magatartásában számtalan ilyen „pogány" vonásra, megnyilvánulásra emlékszem). Benne volt ebben - Szent István „Intelmei" óta - más népek értékei, hagyományai iránti tisztelet és megbecsülés is (eltekintve most a szomorú kivételektől, a régebbi és újabb korokból idézhető tragikus ellenpéldáktól). Ezt az évezredes ösztönös bölcsességet vélem felfedezni a magyar Duna-mozgalmak őszinte (nem politikai) vonulataiban. Remélem, hogy a Duna védelmét is szemléletváltó idők jeleként fogja majd számon tartani - a harmadik évezred fordulójára emlékezve - a környezettudományok története. Ami a kötet kimondottan szakmai, zoológiai vonatkozásait illeti, kutatók méltatására, taxonok kiemelésére nem érzem magam illetékesnek. A bevezető fényében egyébként ennek amúgy sem volna sok értelme. Sőt, kimondottan felesleges! Személyes élményeimet azért szeretném még a notórius előszóolvasókkal megosztani. Számomra ez a bibliográfiai feldolgozás valójában izgalmas tudománytörténeti áttekintés. Egyének és közösségek, kutatók és kutatottak (tudósok, taxonok, területek) sorsa húzódik meg a címek mögött. Csak kell tudni a sorok között olvasni. Ez a bibliográfia, így kiértékelve, össze- és megszerkesztve, figyelmet ébresztő, képzeletet mozgató, tudást gyarapító (bizonyára sokunk számára megkopott taxonómiai emlékeket frissítő, diákéveket idéző) olvasmány. Jelen írás fő szerepe is ez: a közösségi, a szakmai emlékezet segítése. Ebben a szűkebb értelemben nélkülözhetetlen kézikönyvnek, alapműnek v